A Bálna a menekülés könyve volt, a Gyengédségben pedig jelen próbálok lenni, de megmutatom azt is, amikor nem megy. – Második, a Magvetőnél megjelent kötete apropóján Zilahi Annával ereszkedünk alá a tengeralattjárón. c interjúja.

Első, A bálna nem motívum című versesköteted megjelenése óta nyolc év telt el. Miben látod az elmozdulásodat annak a kötetvilágától, milyen irányba változtak a verseid?

A hivatalosan elmondható válaszom helyett jöjjön valami személyes. Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen az elmúlt egy évben, ahogy kibomlottak előttem az új könyv utolsó szövegei. A Bálna megszólalásmódjáról több értelmezés is azt állította, hogy rejtett alany beszél, amivel egyet is értettem: egyébként is dolgozik bennem a kényszeres tapintat és diszkréció. Ezt arra a gyerekkori emlékre vezetem vissza, hogy anyám azt tanította, „ne add ki magad!”. Témák, érdeklődés, figyelem szempontjából csak árnyalatnyit változott a költői hozzáállásom. A szűk évtizednyi önismereti munka viszont felnyitotta a szemem arra, hogy muszáj kiadnom magam. Elsősorban a legközelebbi személyeknek az életemben, mert én leginkább dialogikusan tudok fejlődni. Másrészt viszont a lírámban is: olyan helyzeteket és életeseményeket írtam most meg, amelyeket sokkal kitárulkozóbbnak érzek, mint korábban bármit. Szóval a rejtett alanyiságot egy, önmagát szabadabban megmutatni hajlandó énelbeszélő váltotta fel. Azt hiszem, ez az alkotói megélésem. Ezen kívül a léptékváltás is izgalmas volt: nagy terjedelmű, hosszúversekben kifejteni egyetlen gondolati magot. A Bálnában szereplő egyik versemre (Feltisztítás) Kemény István azt mondta egy JAK-líraműhelyen a szigligeti arborétumban, hogy ebben a versben van egy regény, ezt kéne megírni. Akkor még sokkal inkább a sűrítés érdekelt. Mára viszont kihívást látok abban, hogy az alapvetően tömörítő gondolkodásmódomat miképp tudom az írás által nagyobb lélegzetvételű vállalkozások felé megnyitni. Most az a tapasztalatom, hogy az új, kifejtettebb szövegeim könnyebben is olvashatók, szertelenebbek, nem nyestem vissza a játékos ötleteket. Próbáltam eleven asszociációkkal írni, engedtem, hogy a súlyos és a vicces egymásra csússzon. A Kozmosz című versben például egymásra írok egy csótányirtást két különböző szexjelenettel – a vágy és a halál groteszk közelsége önmagában is parodisztikus, miközben a tét nagyon is komoly.

Nyolc év hosszú időnek tűnik két megjelenés között, ráadásul rögtön a debütköteted után volt ez a nagyobb szünet. A kérdés tehát adja magát: mióta készült tudatosan a Gyengédség?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szakács Borbála, Litera.hu, 2026. 01. 22.