A Végig a Stefánián című kötet két részből tevődik-simul össze: egy négy fejezetre tagolt kisregényből és a szerző 2024 áprilisától 2025 októberéig vezetett naplójából – egymás pandanjaiként, egymást kölcsönösen olvasó szövegpárhuzamként, utóbbi az előbbi idő-tér-gondolati háttértörténeteként is. A 2020-as évek közepén játszódó kisregény elbeszélője egy 64 éves, egyedül élő író, aki „a történelem tanújaként” sétálgat – lődörög” – nagyapai-apai örökségével, egy sétabottal a nevezett budapesti útvonalon, „a családi emlékek útján”, „száz év kódexét” felelevenítve, „az eltűnt idő jelenemben egymásra rétegződő foszlányainak nyomában” járva. Folyamatosan emlékezve, jegyzetelve, archiválva. A feljegyzéseiben is rögzítve-siratva-gyászolva a humanista szellem-ethosz-kultúra letűntét. Mindeközben keresi a „hiteles szavakat arra, hogy [leírhassa regényében] miben élünk”. Szókereső korzózása és könyvvásárlásai közben utcai tüntetésbe sodródik, a rendőrség sok más szimpátiatüntetővel egyetemben letartóztatja, fogdába kerül, majd sorstársai – egy könyvtárosból lett buszvezető, egy germanista professzor és egy történészhallgató – megismerését követően szabadul. Álmában leveleket fogalmaz Moszkva és Washington urának, Garri Kaszparovnak, Georg Steinernek. Ezt követően egy bécsi Chagall-kiállításon megvilágosodik: megtalálja a szavakat. Később már egykori szerelmét is; legvégül a szabadulását kieszközlő ügyvéd társaságában józsefattilaian a Duna folyását szemlélik – vég és kezdet a regény kezdő- és zárómondataiban is egybeér. Ciklikussá válik történet, regény és történelem. Ám a szellemi kultúra hanyatlását – annak formáit – megélni így is tragikus. Apokalipszis – most és mindörökké.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nepszava.hu, 2026. 04. 25.