Jó pár filmet láttam már 56-ról, jobbakat és rosszabbakat. Némelyik, a régebbiek, kényszerből humorral, iróniával tálalják a kort, a történteket, inkább csak utalva a tényleges felkelésre, mások idealizálják az eseményeket, de a maga csupasz valójában valahogy egyiknek sem sikerül megfognia a rendszer kegyetlenségét. Talán azért, mert erre kizárólag az irodalom képes. Jelesül Spiró György Tavaszi Tárlata.
 

A regény hőse – és erre a „hős”-re később még vissza kell térnem – Fátray Gyula, eredeti nevén Klein: egy magyarosított nevű, kispolgári származású zsidó, megbecsült szaktudású mérnök, meggyőződéses kommunista. Felesége, Kati, a Képzőművészeti Alapnál tölt be fontos funkciót, és ha lehet, még inkább a néphatalom hűséges híve. Életük tehát nyugodt, úgy érezhetik, nincs mitől félniük.

1956. október 17-én aranyér-műtétre kórházba vonul, ahonnan a lábadozás idején szerzett tüdőgyulladás miatt csupán november 8-án engedik haza. Ily módon az 56-os forradalom nélküle zajlik le, nem kell állást foglalnia, megválasztania, melyik oldallal szimpatizál.
Egyszóval a sors különös kegyéből megmenekül a döntéskényszertől, attól, hogy hibát kövessen el. Ő legalábbis ebben a hitben ringatja magát, hiszen nincs tisztában a kommunista diktatúrák – lett légyen szó annak kemény vagy puha válfajáról – szó szerint kegyetlen logikátlanságával.
 

Ám 57 tavaszán rá kell döbbennie, hogy súlyosan tévedett. Az új hatalomnak felelősöket kell találnia, és ha nem találnak, úgy hát bizonyos koncepciók mentén kreálnia.
Így kerül be Fátray neve egy összeesküvő-csoport tagjának titulálva a Magyar Ifjúság egyik cikkébe, és így lehetetlenedik el ténylegesen egyik napról a másikra Fátray élete. Ismerősei, munkatársai nem köszönnek rá, kerülik őt, megtagadnak minden segítséget, vagy ha közvetlenül nem is teszik ezt, máshoz próbálják irányítani.

Közben feleségét szintén megtámadják a műcsarnokbeli Tavaszi Tárlat állítólagosan burzsoá, reakciós jellege miatt. Hirtelen mindketten egyfajta vákuumban találják magukat, s különösen Fátray érzi azt, hogy nincs kivel megosztania gondjait.
Céltalanul sodródva, mintegy a hatalom elől bujdokolva tölti napjait; lassan azt is elfelejti, ki és mi ő, elfelejti, hogy miért üldözik, miféle fiktív vétkeket róttak fel neki. Egyik barátja végül szembesíti vele, hogy valószínűleg koholt vádak alapján indított koncepciós perre készülnek ellene.
 

A teljes elbizonytalanítás, a valóság érvényességének le- és megtagadása, amit az emlékezés és az igazolás lehetőségének megszüntetésével érnek el, valahol Orwell 1984-ét idézi, ám mivel ebben az esetben nem teljesen kitalált világról, nem utópiáról van szó, a regényben leírtak gyomorszorító erővel hatnak.

E hatást csak fokozza, hogy Spiró nem kevés iróniával rendszeresen „hősünk”-ként említi Fátrayt, aki még véletlenül sem hős, ritka, magyarosított nevét is tévedésnek köszönheti, és meghurcoltatása idején úgyszintén csak sodródik az eseményekkel, azokat alakítani abszolút képtelen.

A Tavaszi Tárlat Lukács Gyögy-i értelemben vett történelmi regény. (Ne feledjük: nagy hatású elméleti művében Lukács nem szabályalkotó szándékkal elő-, hanem pusztán elemzően leírta a műfaj jellegzetességeit.)

Valamivel több, mint fél évszázad távlatából már pontosabban megítélhetjük a lassan régmúlttá váló eseményeket, Spiró egyes szereplők szájába adhat olyan szavakat, amelyek mai nézeteinket tükrözik. Hiszen ma már tudjuk, mi történt, tudjuk, később milyen irányt vett a történelem.
Vagyis… vélhetőleg sosem tudhatjuk ezt, legfeljebb belenyugodhatunk a jelenbe és attól függően, mennyire akarjuk magunkat a biztonság illúziójába ringatni, elhitethetjük magunkkal, hogy az, ami körülöttünk zajlik, jó vagy épp rossz.

Spiró új regénye igazi mestermű, páratlan erővel mutatja be az 50-es évek második felének fájdalmait, a bizonytalanságot, a könyörtelenséget, az egyén sorsában, kicsiben tükröződő-megismétlődő nagyhatalmi játszmákat, és nemcsak a filmek képiségénél is elevenebb leírásokkal és drámaisággal, hanem emellett a belső monológok, a gondolatok révén is.

Ha valami megérdemli, hogy kötelező olvasmány legyen, akkor a Tavaszi Tárlat mindenképp ezen művek közé tartozik, ráadásul nemcsak az oktatási intézményekben, nemcsak „középiskolás fokon” kellene tanítani, hanem mindenkinek ismernie illene.