Majdnem megváltástörténet Térey János új, négyszáz oldalas verses regénye, a Protokoll, amely egy protokollfőnök hétköznapjain keresztül mutatja be a jelenlegi, kesernyés magyar, illetve európai közérzetet, szigorúan pártpolitikai felhangok nélkül. A főhős egyszerre korunk hőse, ugyanakkor rokona a 19. század „fölösleges emberének”: jó családi háttérből jön, művelt, hiperérzékeny, ugyanakkor szorongó, szerelmeiben csapongó, küzd a negyvenes korosztály mindennapi problémáival, egyszóval keresi a boldogulást. A könyvről a szerzőt kérdeztem.

- Utaztató államregénynek nevezted a Protokollt – a főhős megjárja a könyv folyamán Spanyolországot, Izraelt, az USÁ-t, Tallinnt, Brüsszelt stb., itthon pedig sorra szervezi a külföldi küldöttségek fogadását. A regény előképe ilyen értelemben lehet a Candide vagy a Tariménes, de sokkal inkább Byron verses regényei. Hogy találtál rá a figurára?

- Olyan témát kerestem, amely a lehető legtávolabb áll tőlem, de azért még bőven a tejútrendszeren belül helyezkedik el. A protokollban ismertem föl ezt a távoli tárgyat. A közélethez nem utolsó sorban fegyelem kell, amiből nekem, magánemberként, valamivel kevesebb van, mint a hőseimnek. A társadalmat fegyelmező, uniformizáló szokások viszont mindig is érdekeltek. Leginkább persze az, hogyan lehetne a túlzó és bénító szabályokat fölrúgni. Hozzáteszem, sosem voltam oktalanul lázadó kamasz. A kiindulópont von Clausewitz német hadtörténész kijelentése, miszerint „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. Az emberi együttélés játszmáit figyelve megfordítottam e kijelentést: „A politika a háború folytatása más eszközökkel”. Ha a tárgyalóasztalnál mosolyt észlel az ember, amögött nemritkán vicsorító indulat van, de azt is tudjuk például az elmúlt évek magyar-szlovák, magyar-román konfliktusaiból, hogy akadnak ugyan igazán éles helyzetek, ezek mégis igen távol állnak attól, hogy mondjuk a diplomáciai kapcsolatok fölmondását, netán megszűnését idézzék elő, s hogy fizikai összetűzésre kerüljön sor. A civil szemlélő számára politikai műbalhénak tűnik az államközi acsarkodás, amire gyakran kampánycéllal kerül sor.

- A napi politikai jelen van a műben, de a pártpolitika egyáltalán nem.

- A pártpolitikának semmi keresnivalója az irodalomban, nem méltó, avagy: nem így méltó a megörökítésre. Ha Mikszáthra gondolok, aki emlékezetes könyvet írt az akkori parlamentről, akkor látom értelmét a rögzítésnek, de nem tudom, ma kihozható-e az országházi ügymenetből bármilyen valóságos irodalmi anyag, noha ma is ül író az országházban.

- Hősöd szürke eminenciás, aki sokat utazik, főnök, bizonyos helyzetekben dönthet, de ami kívülről vonzónak látszik, belülről aranykalitka.

- Rendkívül zárt ez a világ. Döntéshelyzet a protokollban minimális akad, mert rengeteg a betartandó szabály. A diplomáciai protokoll jellegzetessége, hogy egyszerre jellemző rá a részletek akkurátus és aggályos kidolgozottsága és az ismétlésretorika. A formulák önmagukban is ismétlések. A két állam közötti memorandumok vagy szerződések - előírásos megszólításaikkal és záradékukkal - az általánosságban vázolt föladatokon és célokon kívül, nagyon kevés kreatív adalékot tartalmaznak.
A protokoll egyszerre akar uniformizált fegyelembe zárni, ugyanakkor erős akaratot közvetíteni a másik felé, sőt kényszeríteni a másikra.
Aki művészhajlamú, annak számára enyhén unalmasnak, sőt, nyomasztónak tűnhet ez a szertartásrend, de engem a hősöm emberi arcéle érdekelt. Olyan személyről van szó, akit jósorsa középvezetői állásba juttatott, de a lelke mélyén alkalmatlan erre a munkakörre. Kedvezményezett és kivételezett helyzetben van, hiszen apja katonatársa volt a külügyminiszter.

- „Várja a villodzó, színes nihil…” – írod egy helyen. Látszólag színes ez az élet, amit sokan irigyelhetnek, belülről mégis monoton, a hős alig valaminek tud örülni. Jönnek-mennek a szerelmek, de azokban sem találja meg a boldogságot…

- Azt hiszem, lesz még olyan pillanat az életében, amikor tud örülni. Amikor fölsétál a hegyre a regény végén, akkor - egy abszolút hétköznapi helyzetben - mintha volna esélye megragadni egy roppant lehetőséget. Ott van a kitörési pont. Tiszta viszonyba kerül egy sok szempontból eszményi nővel. (A múltban sem feküdtek le egymással, csak majdnem.) Mert a főhős egyébként túl gyorsan jut el a testi szerelemig. A könyvnek alternatív befejezése van – ahogy filmeknek szokott néha lenni. Lebegtetett vég. Kétszeresen van megírva a zárófejezet: az első változatban nem eldönthető, Mátrai álmodja-e a találkozásukat vagy sem; a másik pedig nem is tartalmazza ezt a találkozást.

- „Viruljon négy irányban a zöld özön…”- írod máshol. A természetleírás és a tájleírás eddig nem volt jellemző nálad, itt meg szinte 19.századi részletességgel „megrajzolt” tájképek vannak.

- Ez a legzöldebb könyvem. Nem mondok újat, folyamatosan fogyatkozik a zöld felület a Földön, ami kétségtelenül fájdalmas, sőt tragikus hiány. Elérkeztem abba az életkorba, hogy erre ne csak fölfigyeljek, beszéljek is róla.


- Milyen előtanulmányokat folytattál egy protokollos hiteles ábrázolásához?

- Ha ábrázolni akarsz egy minisztériumot belülről, látnod kell azt az épületet belülről. Ahogy máskor, elolvastam a szakirodalmat, protokolltankönyveket, volt nagykövetek, miniszterek, diplomaták memoárjait, elképesztő alapos ételleírásokkal például. S mivel dolgozik odabent néhány ismerősöm, segítségükkel néhányszor körbesétáltam a minisztériumban. Diplomácia, protokoll, valamiféle Anyegin-beütés, a fölösleges ember mítosza 21. századi keretek között - ez az, amiről szólni akartam. Természetesen jártam a külügy protokoll főosztályán, később leveleztem is a protokollosztály titkárságával, ám hangsúlyozom, a könyv nem realista, tehát egy igazi külügyes lehet, hogy elájulna az olvasottaktól. Például szlovákiai határátlépés megtagadásának egy szabad változatát írtam meg: pont így biztosan nem történhetett.

 - „Minden ambíció kihűlve régen, /És parkolópályára tolva” – ez az alapvető világlátása a hősnek…

- Késő harmincasként ebbe az állapotba is kerülhet az ember. Hősöm már nem oly lelkes, mint huszonévesen, de több virágkor adatik az ember életében. Semmi sem zárul le. Ez egy kiegyensúlyozott élet közepe, kezdődhet bármi. A regényben meginog ez a precízen berendezett életvitel.

- Jellegzetesen közép-európai a figura, a negyvenesekre jellemző élethelyzetekkel, aki magában hordozza a magyar panasz- és vereségkultúrát.

- Én inkább európainak gondolnám, égtáj nélkül. Történik ugyan utalás a 80-as évek kádári rendszerére, mint tárgyi maradványaiban lassacskán eltűnő jelenségre. Ami pedig a letargiát és a kiábrándultságot illeti, elég bepillantani egy lisszaboni fado-kocsmába: a portugálok eleve szomorú nemzetnek tartják magukat, plusz a válság rajtuk is végigsöpört, még ha ez nem is olyan szembetűnő, mint mondjuk Lettországban. De tényleg minden fejezetben van valami intő jel a világ sorsára vonatkozóan. Azért is föltűnő ez, mert egy olyan rendszerben, a protokollban is történnek gikszerek, ahol elvileg nincs hibalehetőség.

- Miért verses regény lett a forma? Volt már ilyen, a Paulus, de a vendégszereplőid egy színdarabból jöttek ebbe a regénybe. Egyébként verses mivolta ellenére abszolút prózaként olvasható a négyszáz oldalas mű.

- Ha így van, az nagyon jó. Az Asztalizene verses színmű. Nem áll a kezem a prózára, leszámítva néhány egyoldalas prózaversemet egy készülő kötetben. 2006 elején kezdtem el írni ezt a regényt. Többször kimaradt egy-egy időszak, de annak idején Stuttgartban szintén született pár bekezdésem. A munkát megszakítottam az Asztalizene kedvéért, meg a nemrég bemutatott Jeremiásért is. A regényhez abszolút fegyelem, tűrés és szerteágazó figyelem kell. Ha dolgozom, állandóan dolgozom, nincs pihenő, ezt a közvetlen környezetem sínyli meg legjobban. Más üzemmódba kapcsolok ilyenkor.