A budapesti Nyitott Műhely november 23-án egy újabb fontos könyvbemutatónak adott otthont. Egy olyan kötet megjelenését ünnepelték a jelenlévők, amely a szerző „régen felszedett villamossínek újra lerakása” koncepciójába illeszkedik szervesen, még akkor is, ha ez az „újjáépítés” nem újdonság nála: néhány fővonal már kiépült, s megindult rajtuk a forgalom.

Aligha tévedünk nagyot, ha arra a kérdésre, hogy ki a mai magyar irodalom legaktuálisabb költője, Térey János nevével felelünk. 2001-ben megjelent műve, a Paulus című verses regény sokak szerint megrengette a hazai kortárs irodalmat, a kritikusok asztalát pedig bizonyosan átrendezte. Margócsy István róla írt kritikájában benyomásait a Toldi kortársi olvasásához hasonlította. 2003-ban addigi versesköteteiből készült összefoglaló válogatás, műveiről külön (nem rövid) tanulmánygyűjtemény jelent meg Sebestyén Attila és  Lapis József gondozásában Erővonalak címmel. Drámái (a magyar-trilógia) sikert arattak, még monumentális Nibelung-parafrázisából is készült színházi előadás, melyet Mundruczó Kornél tett át filmre. Most pedig a verses regény műfajhoz nyúlt újra, átrendezve ezzel saját életművének hangsúlyait is.

A Protokoll című verses regény bemutatója György Péter laudációjával kezdődött, amely rögtön az elején ellőve bizonyos jól bevált, s talán kifogyóban lévő patronokat, az Anyeginre asszociált. Ez az asszociáció persze nem alaptalan: a negyvenes évei elején járó Mátrai Ágoston protokollfőnökként dolgozik a Külügyminisztériumban (vagyis az elithez, a felső középosztályhoz tartozik), életunt, válságban lévő alak, akit sem a kívülről fényűzőnek tűnő életvitele, sem a gyakorta váltogatott nők nem igazán tudnak kirántani felületes, épp ezért folyamatos depressziójából. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az Anyeginre való hivatkozás az Anyegin-strófákban írt Paulus hatása: mert Mátrai Ágoston valójában nem Anyegin-alakmás, de még a szerző főhőssé alakításának puskini újítása is csak a Paulusnak, s nem a Protokollnak a sajátja.

György Péter szerint Térey új művének tétje az, hogy „mikor tűnik fel a néma írás mögött az eposz és a színház”. A felvetés implikálja, hogy a Protokoll (félresöpörve most már minden műfajelméleti szöszölést) eposz és színház is: s ha messzire merészkedünk, ez igaz: a pergő párbeszédekből építkező verses regény (vagy saját szavaival: „regény versekben”) valóban hordoz drámai elemeket, s a főhős történetébe való bekapcsolódás, annak lineáris követése (ez komoly elmozdulás a Paulushoz képest!) – ha erőltetjük az efféle párhuzamkeresést – felfogható az odüsszeuszi bolyongás posztmodern átirataként.

Az est folyamán a szerzőt Török András helytörténész kérdezte, s már az első mondatával (melyben önmagát a reflektálatlan rajongástól próbálta óvni) belehelyeződött abba a beszédhelyzetbe, amelyből a Paulus óta leggyakrabban szólnak  Téreyről. Elhangzott a „Toldi-hasonlat” is, most aktualizálva, s miért ne fogadnánk el, hogyha az előző verses regény megjelenésének irodalmi eseménye a Toldi megjelenését idézte, akkor ez az új karakterkezelésében, a világ teljességéhez való viszonyában emlékeztet rá. A Toldi nagy erőssége, hogy „lefedi” az egész társadalmat: a Protokoll kortárs vonatkozásrendszerével a szolidaritás, a reménytelenség, a válság égető kérdéseit teszi fel, miközben a harmincas-negyvenes éveiben járó generáció párkapcsolati játszmáiról is hiteles képet kapunk; vagyis, ha nem is egy központi alakba sűrítve, de kis adagokban, elszórva megkapjuk a „magyar élet enciklopédiáját”.

Ez utóbbi megfogalmazás egy átfogó problémához vezet el minket: „az aktuális pillanat” leírásának és a valóságra való vonatkozásnak a kézenfekvő kérdéséhez. A regény világának nagyon sok kapcsolódási pontja van tegnapi történelmünkhöz. A 2006 óta íródó mű feldolgozza a közelmúlt (és a mű íródásával körülbelül egyidejű) diplomáciai konfliktusait (a köztársasági elnök kalandjai Szlovákiával és Romániával), felidézi a gazdasági válság nyitányának hangulatát vagy a H1N1-pánikot. Hegyi Dorkának, a húszéves, világklasszis teniszezőnőnek, Egonnak, a politizáló popsztárnak is megtalálhatjuk „megfelelőjét”, sőt: Mátrai Ágoston római parti háza is létezik, a szerző szerint a napokban adták át.

Térey úgy fogalmaz, „városportrét, közérzetportrét” szeretett volna írni, s bár eddigi műveiben is megkerülhetetlen tényező volt Budapest mint tér (a Kazamaták Köztársaság tere, a Paulus helyszínei vagy az Asztalizene előkelő budai étterme), a Protokoll talán nevezhető kimondottan Budapest-könyvnek is. Persze az utazás (különösen egy protokollos esetében) nem maradhat el, de itt Madrid, Tel Aviv, Brüsszel, New York és az összes város Budapesthez képest mutatkozik meg. Érdekes módon – ellentétben Térey korábbi műveivel – a különböző városok (mint korábban Sztálingrád, Drezda vagy Debrecen) nem a pusztulás, a rom(bo)lás evidens helyei, sőt, inkább az említett viszonyítás miatt ennek ellenkezője igaz: lehetséges fejlődési irányok, beért tervek jelképei. Térey romokhoz, romboláshoz való alkati vonzalma nem tűnt el: csak éppen a szereplők, főleg a főalak életében, permanens válságában (mely nemcsak lelki, testi is) jelenik meg, s ott bent teljesedik ki.

Adorjáni Bálint a Hungarian celebrities című fejezetből olvasott fel az est zárásaképp: ebben megjelenik Győző és Krisztián az Asztalizene című drámából, így folytatva a Térey-művek folyamatos egymásba fonódását. A „zabáló felső középosztálybeli pestiek” (Gy. P.) és budaiak minden manírosságukkal együtt lépnek színre, de a Protokollban inkább csak háttérszerep jut nekik: az igazi téma Mátrai Ágoston saját életével vívott küzdelme. Azt az olvasóknak kell eldönteniük, hogy sikerült-e megírni a „hipochonder-sznob kalauzt” (T. J.), az pedig szintén vitakérdés lehet, hogy egyetértünk-e a kérdező versforma-jellemzésével, mely szerint „higított-szaladós poézis, ami néha megsűrűsödik”. Az viszont a könyvbemutatón is jól kivehető volt, hogyha a „reflektálatlan rajongás” hosszú távon nem is tesz jót egy szerzőnek/műnek, most épp terjedőben van az irodalomról szóló beszédben; s nem biztos, hogy ez baj.