„Van pálinkád?” Ez Bartis Attila első kérdése Kemény Istvánhoz a beszélgetőskönyvükben, az Amiről lehetben. „Nincs” – hangzik a válasz. „Így nem lesz könnyű…” Nos, ha könnyű nem is lett – négy évig készült a könyv, három ülésben –, jónak mindenesetre jó. Két rejtőzködő figura, ha teljesen nem is, de előbújik a fedezékéből. Tekintve irodalmi sikereiket, hatásukat és súlyukat, kijelenthetjük: ideje volt.

András László az Amiről lehet könyvbemutatóján felolvasott egy idézetet Ottlik Gézától, a Lengyel Péter által készített beszélgetésből. Így hangzik: „Hanem azt (értem az író hallgatásán), hogy például most sem volna szabad beszélnem, pongyolán, az élőszó felelőtlenségével válaszolnom kérdésekre. Homlokegyenest ellenkezik ez a mesterségünkkel. Az író sohasem mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. És nincs véleménye: nem absztrahál, nem konkretizál. Nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Elölről kezdi a világot.” Bartis Attilára és Kemény Istvánra sem jellemző, hogy nyilatkozó, hozzászóló, interjút adó író volna. Sem közéleti kérdésekben, sem esztétikaiakban nem nagyon hallatták eddig a hangjukat. Márpedig egy bizonyos „fontossági szint” után – amit ők már jócskán megugrottak – a megnyilatkozás többé nem lehetőség, hanem elvárás, és – bizonyos értelemben – kényszer is. A két író hallgatása tehát megtört; egyúttal elegánsan kikerülték az „élőszó felelőtlenségét”, hiszen – amint azt könyvük elején jelzik is – szerkesztett, újraírt és rendszerezett „beszélgetésekről” van itt szó. Szám szerint háromról, amelyek közül az egyik hírből sem ismeri az élőszót.

Sőt, kikerülték a „mások kérdéseit” is, hiszen ők ketten köztudottan régi barátok. Ilyenformán egyek. Egyek ott, ahol egy hagyományos interjúban az értetlenkedés vagy a kívülállás fakadna.

Megtudhatunk rengeteg mindent gyerekkorról, múltról (pontosabban: múltakról), fotográfiáról és irodalomról, erkölcsről, közéletről vagy akár a pornográfiáról. „Pedig a kozmopolitának csak a fóbiáitól kell megszabadulnia, a nacionalistának meg a frusztrációitól, és máris kész a korszerű nemzettudat. Ilyen egyszerű az egész…” –hangzik Kemény István egyik konklúziója. Pontos, éles, kiforrott mondatok. Az olvasó sokszor azon veszi észre magát, hogy hozzá akarna szólni. Némely esetben vitázna. Egy bizonyos: így vagy úgy, de bekapcsolódik a beszélgetésbe. Ez a koncentrált párbeszéd olyan jól szerkesztett, olyan arányos, és szerkesztettsége ellenére is annyi „élő” esetlegesség van benne, hogy a kívül maradás szinte lehetetlen.

Ismerve a szerzőket, és olvasva a kötetet, rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen irtózatos sűrűségű csönd lehet – mit lehet: van – e mögött a beszélgetés mögött. A fejemben automatikusan meg is cserélődött a két könyv címe. Bartis Attila fotóskönyvét hívom Amiről lehetnek, és a beszélgetőskönyvet A csöndet úgynak.

A beszélgetőskönyvvel egyetlen aprócska bajom van (ami nem a szerzők reszortja), mégpedig a betűtípus, amivel szedték. A Myriad betűk taszítóan hidegek és sterilek; távolságot próbálnak teremteni. Ez egyfelől érthető, másfelől (ami viszont a szerzők reszortja) nem sikerül nekik. Már csupán ez a tény is nagyszerűen kirajzolja a könyv erőterét.