Pillanatok kihagyásokkal
(kiadvány: Pénteken vasárnap)
Talányos kötet- és verscímével Bertók László annak az érzékcsalódásunknak ajándékoz egy verset, hogy gyakran már pénteken („sőt szerdán") olyan érzésünk van, mintha vasárnap lenne. Hogy milyen a vasárnap, azt az olvasóra bízza: nyugodt, pihenős, a megszokott ritmusát lassúbbra cserélő? Inkább hangulata van, mint tartalma? A Pénteken vasárnap című vers egyébként valamiképpen egy történelmi pillanathoz, a New York-i ikertornyok lebombázásának egy évvel későbbi pillanatához kapcsolódik, talán ezzel magyarázható ellentéteket megfogalmazó és nehezen követhető hangulata. A pillanat - legyen ez történelmi, de lehet a vers pillanata is - egyébként az egész kötetnek rendező elve vagy alapmotívuma. A fülszövegben a szerző egyenesen pillanatkáknak nevezi a kötet hetvenöt versét, és nehéz nem igazat adni neki. Szerintem ugyan minden vers a pillanatról szól - már ha szól valamiről egyáltalán -, vagy talán egy pillanatot ragad meg abból a célból, hogy azt vonja ki a versből, ami nagyjából nem is tartozik bele: az időt. Az időnek ezt a nem jelen levését akarjuk érezni még egy hosszú versben is, amikor a dichtung, a sűrítés élményére, vagyis versre vágyunk. Ennek megfelelően ismétlődő szava Bertóknak a pillanat, de többször visszatérnek az ég, por, abrak szavak is. Rövid verseket vagy éppen hosszú szabad verset, szonettet számosat írt Bertók, de 12 sorosakat, mégpedig egy egész kötetrevalót most először. Úgy tűnik, nem idegen tőle, hogy tartósan hűséges valamely formához, és most ebbe a rövid, egyúttal kötött szerkezetbe kényszeríti magát. A vers mindig három négysorosra tagolódik, rímei többnyire az abab, ritkábban az aabb vagy az abba képletet követik, de gyakran nem tiszták: „Mintha már pénteken vasárnap. / Sőt szerdán az lenne. Bizony. / Vagy akármikor. Melyik állat / harapjon meg, ha akarom? (Pénteken vasárnap) A versek dátumozásából tudjuk, hogy a kötet mindegyik darabja 2002 és 2009 között keletkezett, mégpedig elég egyenetlenül, az utóbbi két évben növekvő számban. Különös, hogy Bertók időrendben közli a verseket, ezzel is jelezve egy elképzelhető fejlődés (tematikus rend) irányát. Megállapíthatjuk viszont, hogy ritka egységességet mutat a kötet, sem a hangnem, sem a tematika nem mutat jelentős változást, netán fejlődést (a forma változatlanságáról már szóltunk). Alig-alig találni a kötetben összegző, életművet, életet lezárni szándékozó verset. Ilyen módon elkerüli a leltárkészítés csábító melankóliáját, a lemondás, legyőzetés, letargia könnyebbik útját. Inkább újabb kísérletről beszélhetünk, amennyiben az észrevett pillanatot most nem mérlegelő, tágabb és tágabb lehetőségeket számba vevő prózaversben, hanem a szoros forma zártságában próbálja megfogalmazni. (Játéka a számokkal pedig nem erőltetett, nem mesterkélt és nem tolakodó, amennyiben háromnegyedszáz verssel jelzi éveinek számát.) Nemegyszer tematizálja magát a pillanatot is: „Elkezdeni az éppen itt van? / Mosni a habzó csillagokban? /Mintha szappanért futnál vissza, / kapaszkodni a pillanatba?" (Mintha szappanért futnál vissza) Vagy: „mikor a kő befelé csobban, / a hullámba vesző mosolyban, / a pillanatban ott maradtam" (A lélegzetvételnyi csöndben). Akár a fentebb citált sor (Elkezdeni az éppen itt van?), akár számos más hely is jól illusztrálja Bertók kihagyásos, késleltető módszerét. Ha az olvasó még nem tette volna meg, e kötethez külön meg kell tanulnia „bertókul" olvasni. Ráadásul ez a képesség nem egyszeri alkalommal elsajátítható tananyag, hanem folytonos megújulást kíván. Bertók ugyanis elmozdul, mindig változtat, egy mozgó célpont, az ő poétikai koordinátáit meghatározni kívánó olvasónak állandóan készenlétben kell lennie. Ami nem azt jelenti, hogy ne volna saját hangja. Csak éppen hol ezzel, hol azzal díszíti. Másodszori olvasásra sem tudtam megállapítani, hogy a kötet első negyedével miért birkóztam meg nehezen: nem tanultam meg olvasásuk módját, vagy Bertók maga is még csak hangol ezekben a versekben. Magabiztos és találékony azonban a címadásban, holott ott is egyszerű sémát követ: mindig valamelyik sorát emeli ki a vers címének. Többnyire a legérdekesebbet, legtalányosabbat. Például: Minthogy a füle válogat, Ez a, hogy felvillan a nap, Szárnyizom, igen, szárnyizom, A kukára is föl vagy írva. A titok, a verspillanat titka azonban nem ebből, hanem éppen a már ismert bertóki kihagyásokból válik láthatóvá (de nem mindig megfejthetővé). Az egyik legsikerültebb, szellemes megoldása a kezdő sort címéül is választó vers: „Semmi, csak ő a győztes embert, / te meg a vesztest, szomorút. / Ő nem fél napozni a sírkert, / te sírva mégy a gyalogút. (...) Ő ki-be jár az éden hátsó, / s almával tömve a zsebe. / Te meg, a kapu előtt álló, / örökké, hogy sehol, sose". Ahogy egy helyen írja: mindenki maga szenvedi, éli meg, ahogy a mindenség pora a testből kimozog (máshol: porból porba...), de nem teszi szóvá, mert mindig van valaki, aki betegebb, jogosultabb ordítani (Együtt élni a fájdalom). Jó néhány szép (igen, szép) versében játszik bravúrral a kihagyásokkal, az A világot, ahogy esik szét címűben például az alanyt rejti el, és az állítmányt is csak az ötödik sorban közli. És közben természetesen kockáztat is: hol az irodalmi áthallásokat (A lélegzetvételnyi csöndben), hol a néha gyermetegre sikerült rímet is vállalja, vagy éppen az aránytalanságot, amikor már szétesni látszik (számomra) a nem felfejthető utalások miatt a vers (Nem a kör, hogy mi volt, mi lesz, Megjelölni az intim zárkát). De legtöbbször persze összeáll, éppen az elhagyott szavak hiánya tartja össze, amelyeket az olvasó megkeresni kénytelen (Valamit a tető alá). Vagy összetartja a költő dekonstrukciós szándékára beinduló re-konstrukciós versolvasó ösztön is, vagy a rímen és az azonos versméreten túl gyakran a háromszor ismétlődő versszak-kezdetek („Mintha...", „Ahogy...", „Nem a...", „A nő, aki..."). Mindebből világosan látszik, hogy a formai szabályokra épített, szigorúan szerkesztett legújabb Bertók-kötetben a közölt, a megnyilvánuló, a megírt tartalom mellett nem kisebb szerepe és rangja van az elhagyott, elhallgatott, a szavak hiányával jelzett, kihagyásos poétikának, ahogy egy szép sorban le is írja Bertók László: „Nem számítógép, nem papír, / por az éjszaka, abba ír" (Por az éjszaka, abba ír). Kiadvány:Bertók László Pénteken vasárnap Magvető Kiadó, 2010 Forrás: es.hu Rácz Péter 2010. 12. 03. 2010-12-06 12:55:45
|
|