(kiadvány: Pénteken vasárnap)

Az öregedés nyugtalanító, kevés örömöt, de annál több félelmet szülő folyamata az elmúlt évtizedben szép lassan Bertók László maghatározó, már-már kizárólagos témájává lett. Az új kötetben minden az idős korral járó elbizonytalanodásról szól, legyen az akár a lassulással, a kezek és a lábak gyengülésével, a látás romlásával kapcsolatos tapasztalat avagy épp a fiatalabbak világának idegenségét, érthetetlenségét, netán a verssel kapcsolatos ítéletek instabilitását jelző élmény. Merthogy az öregedés okozta pánikot nemcsak a test romlásának látható jelei válthatják ki, hanem az az érzés is, hogy a környezet csak az én számára érthetetlen, márpedig azért, mert nem képes már felvenni a külvilág tempóját, nem kíván már alkalmazkodni az újabb játékszabályokhoz. Bertók mindehhez a beszéd, a jelentésadás bizonytalanságát is hozzárendeli: a szövegekben rengeteg kérdőjelet látunk, a kijelentések helyett csak óvatos kérdéseket tehát, így a mondatok lassan, tétovázva emelkedhetnek fel, zárójeles pontosításokkal, szinonimákkal járva körül egy-egy fogalmat. Sőt néhány szövegben maga a vers válik a kétely tárgyává, a vers miértjére és mikéntjére vonatkozik a kérdés, ahogy például az épp tükörszerűsége miatt izgalmas Ez a (mi ez?) se-nem szonett címűben, melyből a kötetre jellemző ars poetica részletei is kiolvashatók.

Mindez azonban nem új fejlemény a Bertók-költészet történetében. Az előző, 2007-es Hangyák vonulnak című kötet ugyanezt az élményt, az öregség gondjait, meglepetéseit és mosolyait írta körül, ám egészen más eszközökkel. Ott hosszú szabad verseket olvashattunk, a mostaninál lényegesen több töréssel, zárójeles megjegyzéssel, pontosítással, kerülővel. Ott a sorok és a mondatok is hosszabbak voltak, maga a beszéd is terjengősebb, ugyanakkor szárazabb, kevés képet, kevés jelzőt használó, leíró jellegű volt. Az új kötetben ezzel szemben rímes, három négysoros strófából épülő verseket olvashatunk, rövid sorokba és rövid, gyakran hiányos mondatokba sűrített, egy-egy képet kimerevítő, mégis gazdag asszociációs mezőt nyitó, feszes szövegeket.

Külön megjegyzést érdemel, hogy a két szóban forgó kötet évekig párhuzamosan készült, hiszen a Pénteken vasárnap első versei 2002-ben születtek. A kötetek verseiben megjelenő élethelyzetek és létproblémák teljesen ugyanazok, lényegében a nézőpont is azonos, azaz aligha lehet egyszerű magyarázatot találni a párhuzamosság okaira, vagyis arra, miért épp egyik vagy másik formában vált verssé egy-egy ötlet. Pusztán azt rögzíthetjük, hogy Bertóknál az ihlet részben formai természetű, melynek különböző, valamiképp a hármas számhoz kapcsolódó számtani formulák is elválaszthatatlan részei.

Nem csodálnám, ha valaki a költészet ösztönszerűségétől idegennek érezné az efféle külső, matematikai szempontok érvényesítését, de Bertóktól mindez, úgyszólván, már el is várható. Épp ezért nem meglepő, hogy a hetvenöt éves költő épp hetvenöt (háromszor huszonöt) versből állította össze új kötetét. Miként a fülszövegben ő maga írja, véletlen, hogy épp mostanra lett épp hetvenöt a legalább nyolc éve íródó, azonos formájú versekből, de ez a furcsa véletlen mégis csak bevon a kötet terébe egy mágikus erőt, ami ugyan a hideg matematika törvényeivel játszik, de mivel játszani tud, nagyon is élő és eleven és forró. Bertók ráadásul még továbbment, amikor rábízta a kötet szerkezetét az időrendre, mintha a versek valamilyen bennük lévő erőnek engedelmeskedve, a maguk kívánta sorban születtek volna meg, és ez a sorrend bármilyen külső szempontúnál tökéletesebb harmóniát képviselne. 

Ahogy abban is van némi báj, hogy ezek a versek ugyan nem szonettek, de valahogy a bertóki életművön belül a méltán elismert, különlegesen szabályozott szonettekhez állnak a legközelebb. Mondhatjuk úgy: a forma a régi, a téma viszont azokéhoz képest új. Minden sor rímel, a rímek frissek, ötletesek és a versek egészét meghatározzák. Azért is, mert maga a rímhelyzet Bertók számára olyan kitüntetett pillanat, mely a grammatikai törvényszerűség felülírását is megengedhetővé teszi - a rím kedvéért elmaradhat egy rag, csonkolódhat egy szó: „Semmi, csak ő a győztes embert, / te meg a vesztest, szomorút. / Ő nem fél napozni a sírkert, / te sírva mégy a gyalogút." (Semmi, csak ő...) Egy másik pécsi kötődésű költő, Parti Nagy Lajos költészete juthat erről a nyelvet egyszerre redukáló és gazdagító, a formát ennyire előtérbe helyező alkotásmódról az eszünkbe. A különbség annyi, hogy Bertóknál nincs szóalkotás, és még kevésbé vannak idegen szavak, vagy olyan divatos kifejezések, melyekkel Parti Nagy mindig szívesen él, legtöbbször a játék és a humor kedvéért. Bertók verseiben viszont nagyon kevés a mosoly, ha van is valami, azt inkább az önirónia szüli, nem pedig az efféle nyelvi megoldások, nála épp ezért szorongatóak a hiányos mondatok, melyekből nemcsak a toldalékok, de akár az alany, vagy az állítmány is hiányozhat, épp ezért a fent emlegetett bizonytalanságot, a személyiség szétesését, a beszélő botladozásait is jelzik. Mellesleg még zártabbá és sűrűbbé teszik a verset, még költőibbé az egész kötetet.

Azt a kötetet tehát, melynek legfontosabb témája a halálra való felkészülés. Lényegében az a kérdés, miként lehet emberi módon élni, és hogyan lehet emberi módon távozni az életből.  Számtalanszor tér vissza az az éles kép, mely a beszélőt élet és halál határán mutatja, fél lábbal még itt, fél lábbal már ott, kint is, bent is, már csomagolva, de még álmodozva, olyan valakiként, aki pontosan érzékeli is a határhelyzetét. Az időből való végleges kiesés léthelyzete ez. Ennek csak egy része, hogy „nem tudod, mennyi maradt" (Ha nem hagyna le az idő), de sokkal érdekesebb, hogy azt sem tudod, épp milyen gyorsan jár, és épp hol is tart az óra. A kötetcím, mint a gondos címválasztó Bertók Lászlónál szinte mindig, most is pontosan jelzi ezt az irányt: a naptári napok és a belső kalendárium nem fedik már egymást, összekuszálódnak a napok, lehet akár a péntek a vasárnap, sőt akár a szerda is. Merthogy az élet az időhöz kötődik, a halál viszont időtlen: „nyolcvan, kilencven centit lépsz, de / amúgy ötvenet, hatvanat haladsz csak" - mondja a kötet legszebb verse, az Ahogy a percek is meghosszabbodnak, melynek arról is van tudása, hogy bár minden nappal rövidebbek a lépések, az utolsó talán mégis a végtelenbe vezet majd.

Kiadvány:
Bertók László
Pénteken vasárnap
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
es.hu
Bedecs László
2010. 12. 03.