Ami most is szembeötlő: a szövegek roppant telítettsége, intenzív jelentésbeli aurája s a megjelenített viszonyrendszerek érzéki gazdagsága. A textus, mint e prózában megszokhattuk, szüntelenül reflektál magára a szöveg születésére, az irodalom létrejöttére. Amivel azonmód el is távolít és distanciát teremt a hagyományos, narratív epikai struktúráktól s a belefeledkező, azonosuló befogadástól. A nyelv reflektáltsága, rétegzettsége egyúttal a látás- és szemléletmód összetettségére, ábrázolásbeli koherenciájára is rávilágít. Mindez kivételesen sűrített nyelvi alakzatokban, sokszoros mellérendelői szerkezetekben formálódik egésszé, úgy is, mint az átváltozás, a szövegbeli és logikai játékok forrása.  Mert miközben rafináltan játszik Esterházy, s belekomponálja a műbe az olvasás, a befogadás folyamatát (megint csak ironizálva persze), aközben filozófiai vizsgálódás tárgyává teszi a nyelv, a szavak létmódját. Átvitt értelemben: „a dolgok szerkezetét”. Az Esterházy-mondat, e kötet tanúsága szerint is, olyan eleven organizmus, amely az irodalmi nyelvet, a köznyelvet, a réteg- és csoportnyelvek hordalékait, a szubkultúrák beszédmódját s a legkülönfélébb archaizmusokat ötvözi magába, az elbeszélői optika állandó változtatásával megspékelve.

 

Esti Kornélnak mint epikai hősnek az ábrázolás centrumába állításával olyan laza, szerteágazó, mégis összefüggő szerkezetet hoz létre Esterházy, amely epizódról epizódra építi tovább önmagát, miközben a leírásokból rendre kirajzolódik a kontextust értelmezni és a világot önnön optikáján átszűrni képes személyiség képe. Az alakváltozatok száma megszámlálhatatlanul sok, karakterisztikumuk szerteágazó. Mint Szegedy-Maszák Mihály írja: „A címszereplő önazonossága Kosztolányinál sem volt egyértelmű – hol anarchista volt, hol jómódú, befutott író. Esterházy messzebb megy e vonatkozásban, nála a személyiség szinte az azonosíthatatlanságig széttöredezett, ami nyilvánvalóan arra figyelmezteti az olvasót: elképzelt világgal áll szemben.” (Alföld, 2010/11, 105. o.) Az „elképzelt világ” az Esti lapjain tematikailag is széles horizontú, roppantul színes. Esterházy régi és új olvasói most is rácsodálkozhatnak, mennyi plaszticitással, nyelvi hajlékonysággal, dupla fenekű humorral, frivol eleganciával képesek megjeleníteni ezek az írások a tárgyat, amit éppen bemutatni szándékoznak. A spektrum a korábbi kötetekből megismerteken túl egy kitüntetett, súlyos tárggyal bővül: az öregedéssel és a halál gondolatának jelenlétével. A kötet egyik legmarkánsabb novellája, az amelyben Semmi Mátyás (2) alcímet viselő írás egy közeli barát váratlan és tragikus eltávozását körüljárva meditál időről és megsemmisülésről, hitről és lehetséges írói feladatokról. S mikor a fuldokló Esti a drámai koreográfia szerint lezajlott temetésről hazafelé autózva megáll egy benzinkútnál, hátramenve úgy bámul egy kukacok rágta oszló állattetemre, mint anno Baudelaire Egy dög című versének hőse. A halál kutyái harapdálni kezdik Esti bársonypalástjának szegélyét. A fizikai megsemmisülés, a pusztulás sötétlő víziói több írásban is feltünedeznek, akár gyilkosságként, akár filozofikus töprengésként, lakonikus szentenciaként: „Esti Kornél élt, aztán meghalt. Ez (lett, volt, lesz) Esti Kornél élete.”

 

A jellegzetes epikai zárlat a kötet sajátos és meghatározó műfaji elemei közül való: az Esti töredékei legtöbbször exponálják, felvezetik, variálják, összefoglalják vagy lezárják a mű fő szólamait. Azt persze nehéz lenne eldönteni, mi is tekinthető a könyv fő- vagy mellékszólamának, hiszen Esterházy majdnem mindig mellérendelői szerkezetekkel operál, s gyakran a részek, a fragmentumok hordozzák nála az egészet. Mint most is: az Esti középső és kiemelt szerkezeti elemét tizenkét, egymáshoz lazán kapcsolódó (mester)novella képezi. Az első (Hetvenhét történet) és a harmadik rész (Esti Kornél kalandjai) rövidebb-hosszabb írásai (novellácskák, töredékek, vázlatok, „mottókollekciók”, tárcanovellák, az írói műhelybe bevezető töprengések – a műfaji paletta rendkívül tág) mintegy körülölelik, elmélyítik, szétszálazzák a fejezetekbe sorolt elbeszélések világát. A textusok igen tág asszociációs mezőt nyitnak, s olykor távoli, nehezen feltárulkozó összefüggésekre, összhangzatokra kínálnak rálátást. S bár ha a töredékek némelyike valóban alkalminak tűnik is és leválik a domináns matériáról, a precízen kimunkált kompozíció mindvégig megőrzi epikai koherenciáját. Egyszerűbben szólva: a mű – ezerfele kacskaringózó gondolati és stiláris felütéseivel, futamaival együtt is – szerves egész. Ironizáló önértelmezései – „amit nyerünk a reflexió gazdagságának vámján, veszítjük az áttekinthetetlenség révén” – paradox módon csak megerősítik ebben az olvasót.

 

A könyv körüli latens diskurzus, úgy vélem, semmi mást nem bizonyít, mint hogy ez a mű is a jelentékenyebb Esterházy-kötetek közül való. Abba a vonulatba illeszkedik, amelyet a Termelési-regény vagy mondjuk a Bevezetés a szépirodalomba jelöl ki Esterházy pályáján. Ahogy az Ulyssest sem lehet „elolvasni”, csak újraolvasni, úgy az Estit sem lehet egyszer s mindenkorra elolvasni, csak olvasni, újra meg újra. Belefeledkezve a részletek csillámló ornamentikájába, a fragmentumok arabeszkjeibe.

 

„Fenyővízbe áztatva kicsíráznak a történetek.” Kosztolányi a kalapját lengeti a túlparton.