Az Önregényből kirajzolódó alak, Rin egy hisztis picsa, aki talán bármikor képes lenne legéppisztolyozni tíz iskolást. Ennek ellenére kialakul bennünk a megértés, és a felismerés, hogy Rin mégsem női szörnyeteg, hanem nő, korunk gyermeke. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

Piercinget a kígyónak című regényéért Kanehara Hitomi 21 évesen kapta meg az Akutagava-díjat, Japán egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését. Ez a tény, s az írónő hányattatott sorsa (utoljára 11 éves korában járt iskolába, s még tinédzserként költözött el otthonról), a regények sajátos, az ürességet, a közönyt és az értelmetlenséget alapvetésként kezelő, minden ízében Y-generációs hangja kultgyanússá teszi Kanehara könyveit.

A regény eredeti címe – Autoficton – műfajmegjelölés: az első fejezetben a szerkesztő kéri fel a 22 éves írónőt arra, hogy írjon egy önregényt, mely „azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a szerző önéletrajzi művéről van szó”. A regénybeli írónő, Rin, parányit csavarva az önéletírás posztmodern problematikáján, rögtön elkezd „hazudozni”: tudja, hogy a szerkesztő tudja, hogy a felkérés kapcsán felemlegetett szanatóriumi és falun eltöltött gyermekkora élményei nem igazak. Kevésbé eredeti, de jól működő ötlet, hogy a regény ezután visszafele halad az időben, s a 18, 16 és 15 éves Rin életének egy-egy epizódját mutatja be. Az első fejezet 22 éves, nyilvánvalóan zavarodott pszichéjű, hisztérikus Rinjének megértése tehát eltolódik, s az ok-okozati viszonyok nem épülnek be olyan erősen az olvasóba. Ezt az anti-fejlődéstörténetet egyébként a regény sem emeli ki, s a Rin korai abortusza, szülői segítség nélküli, tinédzserkori hányattatásai, s férfiakkal való, függő-paranoiás viszonya közötti összefüggéseket egyáltalán nem tárja fel: a fejezetek inkább állapotleírások, nincsenek köztük utalások, s lehetnének akár négy különböző nő történetei is.

Mivel az olvasó legfeljebb utólag rakhatja össze az anamnézist, így már az első fejezet olvasásakor rákényszerül arra, hogy megkíséreljen megértéssel közeledni a főhőshöz – különben a regény könnyen a falhoz vágva és a kukában végezheti. A 22 éves, friss házas Rin ugyanis idegesítő, hisztis picsa: a stewardess leönti pezsgővel a férje nadrágját, a férje néhány percre eltűnik a mosdóban – Rin pedig rögtön azt az összefüggést vizionálja a két esemény között, hogy a stewardess meg akarta kaparintani a férjét és most a vécében szeretkeznek. Rin azt kívánja, bárcsak inkább zuhanna le a repülőgép. Az első fejezet – és az egész könyv is – tele van ehhez hasonló, a másik iránti ragaszkodást szinte őrjöngésben megélő, halálkívánásba torkolló monológokkal. A zavart, sérült elmére utaló félelmek és sejtések mégis ismerősen csengenek: ha csak a másodperc töredékéig is, de minden nő elméjében megfordulnak hasonló gondolatok. Rinnel pont az a gond, hogy a legvégső határig viszi ezeket a gondolatokat: nem szocializálódott erre a tökéletlen világra, s nem tud túllépni azon a szinte banálisnak tetsző problémán, hogy képtelen eggyé válni szerelmével. S bár a többi szereplő reflektálatlan marad – még a lány életében fontos férfiaknak sincsenek feltétlenül markáns vonásai –, az olvasónak van némi sejtése arról, hogy milyen aberráltak a Rint körülvevő emberek és a világ: a szülei, a barátnői, a pasijai s az elembertelenedésnek és a perverzitások széles skálájának teret hagyó Tokió.

Az Önregény teljes mértékben az Y-generáció, a nyolcvanas években születettek hangján szólal meg. Az emlékek raktározása: a SIM-kártya lementése. Pótszer: az elektronikus zenében való feloldódás. S olyan sebesen lehet olvasni a könyvet, amilyen sebesen éli meg (vagy fel) ez a korosztály az életét: úgy futja át szemünk a másodpercek töredéke alatt megélt érzések leírásait, mintha a képernyőt olvasnánk, várva, keresve valami perdöntőt vagy lényegeset, valamit, ami kilóg ebből az aberrált belső és külső világból. Nincs ilyen. Hiszen a nyolcvanas évek gyermekei egy olyan világba születtek bele, melyet hajlamosak vagyunk az individualizmus vadhajtásaként, a teljes közöny és érzéketlenség közegeként értelmezni. Rin meg sem kísérli megérteni, akár csak értelmezni a másikat: függés van, kapcsolat nincs.