Ülök a zuglói kertben, a kőrisfa alatt; október van. Minden ősszel van egy nap, pontosabban egy pillanat, amikor – egy illat vagy a fény színe miatt – belehasít az emberbe a felismerés, hogy jön a tél. Tavasszal aztán újra, ugyanez történik, a nyárral. A tél végérvényes. A nyár érzete pedig átmeneti. A tél, mint egy alig mozdítható lomha tömb indul meg, a nyár talán éppen a felismert időszakossága miatt tölt el boldogsággal. Szünidő csupán, amelyből visszatérni kényszerülünk egy változhatatlan, örök napirendbe.

Ezt az örök napirendet érezni meg GyőrffyÁkos verseiben. A Havazás Amiensbent olvasom, ahogy verseskönyvet általában olvasni szoktam: előszörre az elejétől a végéig, sorban, egy lélegzettel, nem hagyva magamnak „gondolkodási időt”. Másodjára már darabonként, meg-megállva.

Nehéz erről a kötetről írni. „Van még két vagy három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki” – szól a kötetnyitó vers, a Védőbeszéd első sora. Hirtelen én sem találom, melyik saját életemből kezdjek el (ki) beszélni. És ha sikerülne beszélnem, nem tudom, vajon a kötetről árulnék-e el valamit vagy magamról. A második nélkül lehetetlennek tűnik szólni az elsőről. A Havazás Amiens-ben – hatását tekintve – ugyanolyan könyv, mint például Bartis Attilától A nyugalom. A róla való beszéd által az ember önkéntelenül is magáról közöl valami fontosat. A könyvhöz való viszony többet elárul a befogadóról, mint a műről. Nagyon kevés ilyen tiszta „tükörírást” ismerek. Van bennük valami nyugtalanító. De nem hiszem, hogy tudnék élni nélkülük. Vagy tudnék, de nem szeretnék. Vagy nem így élnék. „Megérkezni addig a pontig, ahonnan / körbenézve már biztosan látni, hogy / nincs visszaút” – hangzik a Ruysbroek-töredékek egyik darabja.

Egy síkságon a tájat – ha úgy tetszik, a távolságot – szemlélni lehet. Szakadékba nézve viszont a mélységet kell kiegészíteni, elképzelni. És ha ez megtörténik, az ember rádöbben, hogy önmagát teremtette meg. Pontosabban dehogyis teremtette – inkább felszínre hozta. Győrffy Ákos a síkvidéki tájban, az egyszerű térben és távolságban is megpillantja a nyíló mélységet. „Van egy ház a tóra néző hegyoldalban. / Ott lakna az, aki lennék” – olvashatjuk például az Ami addig nem című versben.

A legfontosabb érzet a Havazás Amiens-bent olvasva, az egység tapasztalata. Nagyon távolról indítva: Győrffy versei nem a modern kori Európából „beszélnek ki”. Sőt talán egyáltalán nem is Európából. Nem az egyenlőség eszméjének és hamis tudatának több évszázados, rögzült szólamai ezek, hanem az egységéi. Pedig a nyelv, a szavak, egyszóval: a közeg megtévesztően hasonlít ahhoz a nyelvhez és azokhoz a szavakhoz, ahhoz a közeghez, amelyben mindannyian élünk. Amit ismerünk. Pontosabban: ahogyan, amennyire ismerjük azt, ahogy élünk. És azt mutatja, hogy mindez hazugság. És azt mutatja, hogy mindez igaz. Győrffy nem az egyenlőségről beszél, hanem épphogy a szintekről: a létezés egyfajta hierarchiájáról, és az abban megtalált – vagy megtalálható – helyünkről. Arról, hogy egyszerre vagyunk önálló, kész, megbonthatatlan egészek, és egyúttal részei valami nálunk sokkal nagyobbnak. „Készülök. Látom egyben, és nem / mozdulok. Itt mindenki a hegyekbe készül. / Pedig hegyek sincsenek. Amink volt, van / és lesz, egyszerre mállik szét.” (Ruysbroek-töredékek) És a kötet zárósorai, a Tiszta szerkezet című vers végéről: „Néhány mozdulat még, és véglegesen / elhelyezkedem.”

Győrffy Ákos versei segítenek élni, és segítenek megérteni a halált. Ha ezek után olyan piszlicsárénak tűnő dolgokról kellene szót ejteni, mint az irodalmi kánon vagy az esztétikai érték, akkor azt mondanám, hogy a legnagyobbak közt van a helye.