Néhány perccel azelőtt fejeztem be a szerző legújabb könyvét, hogy a köztársasági elnök sétálva mondta el újévi köszöntőjét a Sándor-palotából. Még éppen időben, így elmondhatom, hogy 2010 egyik legnagyobb és legutolsó könyvélménye Térey János regénye. A mű a felső középosztály és a társadalmi elit létezéstechnikáinak mindennapjaiba vezet be hűvös eleganciával („Te vagy istenem, Hűvös Protokoll!”), csöppet sem hűvös gondolatokat kiváltva olvasójából.

„Nem tudja, kényes testét mire őrzi,
Nem tudja, fényes esze mire jó.
Felejtené a földi hivatást;
Halandó. Hosszú távú terve nincsen.”

December 31-én délután egy kósza ötlettől vezérelve elmentem a Dunára futni, hogy a felgyülemlett mérgeket kihajtsam magamból. Már messziről különös dologra lettem figyelmes, egy piros lufiformájú lufit fújdogált a szél a gátoldalon. Rendületlenül meredezett a havas földön, mintha lecövekelték volna. Hogy került ide?!
„Élni annyi, mint teret veszteni” – áll a könyv Cioran-mottójában. Jó közelítés, legyen szó akár a Tienanmen, a Kossuth vagy éppen életterünkről. A „regény versekben” meghatározású mű hőse Mátrai Ágoston, a Külügyminisztérium protokollfőnöke, aki mozgó, illékony karrierjének épp magyarországi szakaszát tölti, ideiglenesen hazánkban tartózkodik. A Bem téren, a Parlamentben, a Sándor-palotában, római-parti társasházában vagy épp ceremoniális helyszíneken, fogadásokon, partikon, esetleg kocsmákban. „Jó családból származik, művelt, sármos, biztos anyagi háttérrel rendelkezik és hiperérzékeny.” Még csak nem is szakbarbár, hiszen színházba, operába, kiállításokra jár, van véleménye a művészetekről, és nem csak a művészetekről, lát a pályán. Középkorú, „se kutyája, se macskája”, bár távolról szereti öccsét és egykor színésznő anyját, nagybátyját, de akiért igazán rajongott, apja már gyerekkorában meghalt egy ostoba közlekedési balesetben. Laza barátságot ápol a mintaférj szomszéddal, a teniszpartner orvossal, aki egyik szerelmi sokszöge egyik csúcsa is; és közelebbi, de hideg barátsággal szereti az újságírót, akivel a gimnázium óta egyre szorosabb a kapcsolata, noha nem bensőséges. A protokollfőnök mégis fölösleges ember. Mintha a RABB róla énekelte volna: „Korunk hőse, igaz barátom, hihetetlenül nagy F.”
Már nem elégíti ki a munkája, keresi a fogódzókat, a helyét, a nőjét, élete értelmét, és nem találja. Mint egy lelassuló flippergolyó, úgy csapódik egyik nőtől a másikig, miközben a sebessége egyre fogy. Végzetes szerelemnek tűnő kapcsolatból bontakozik ki – így indít a regény, madridi, vészjósló idillel –, huszadik századi tárgya első unokatestvére, múzeumi főosztályvezető, elvált, középkorú bomba nő. Mégsem erőlteti a kapcsolatot, és nem is a vérfertőzés miatt, vacillál. A lebegtetés közben jönnek képbe a „többiek”, a teniszcsillag, aki válogatás nélkül fekszik be nem csupán az orvos, hanem akár a labdaszedegető fiú ágyába; az ígéret Fruzsina, a parlamenti gyorsíró, aki végképp kilóg a köréből; egy primadonna korábbi életéből – és a szerző korábbi művéből –, Delfin, akit már nem akar, majdnem összejön szomszédja megromló házassága után a feleséggel… Arcul csapásként éri, hogy a megvetett kortárs sztárfestő fölözi le unokatestvérét, a „grófnőt” – ő valóságos, magyarázza meg a nő. Még élő kapcsolatuk során mondja ki a szentenciát Ágostonról Blanka: „Az önsajnálat évgyűrűi gyűlnek / A fiatal és büszke törzs körül.” Csúszik lefelé, amit észrevesznek az ismerősei, munkatársai, női. Mindig van lejjebb. Egyik beosztottjának úgy kell összekanalazni az utcáról egy részeg éjszaka után, rosszullét gyötri egyre többször már a munkahelyén is. Nem találja.

„– Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek.
S az emberek beszéde zűrzavar,
S az emberek beszéde förtelem.
(…) rettegem,
Nem az országot, hanem csak lakóit;
Lakói egy részét. Hogy pontosítsak:
Lakói 98 százalékát.
Fáraszt a Harmadik Köztársaság.”

Összevész barátjával, Karányi – az a művészi újságíró, aki gyakorlatilag ugyanezt teszi – világít rá „fölöslegességére”, hogy amit kerget, valójában délibáb, kézzel nem fogható. Fejéhez vágja nyersen, hogy Ágoston az állam lakája, főudvarmester. Mire kénytelen-kelletlen rádöbben, mennyire igaza van barátjának, az újságíró nevetséges, de nagyon jellemző véget ér: egyetlen megmaradt közeli hozzátartozója, gyíkja terráriumába esik, s a szilánkok halálra sebzik.
A „kaktuszembernek” mindenki csak a szúrósságát érzékeli, s nincs, aki a belső édességét megízlelné. Fruzsina egyre inkább foglalkoztatja mint menekülő útvonal. Az olvasó azon kapja magát, hogy szurkol a kapcsolatért, hátha majd ő; aztán bosszúsan le is beszéli magát a lehetőségről. Ebben az életben ez a hús-vér, egyenes, „valóságos” nő nem való „a kétségek közt fázó” Mátrai akolmeleg beltenyészetébe. A két világ csak esetlegesen, érintőlegesen találkozik, nincs igazi halmazelméleti „átfedés”. S itt a vége. Térey vékonyka szálat hagy a reménykedőknek az utolsó fejezetek előtt:

„Bízom egy nőben. És kicsit magamban.
Mint partitúra a zenét, szabályzat
Irányít, és én alkalmazkodom,
Amíg csak egyetlen okot találok,
Mely mozgásban tart idelent a földön.”

Térey talányosan fejezi be a művet, két, szakszerűen Pro domo címmel ellátott fejezet megírásával. Az egyikben hősünk még találkozik Fruzsinával a Hármashatár-hegyen, s próbálja helyre tenni a kapcsolatot és önmagát. A másikban ugyanaz a táj, ugyanaz a szeptember, ugyanazok az érzések – ám abban már nem szerepel Fruzsina. Az olvasó dönthet, melyik a valóságosabb.
Számos fölösleges emberről olvashatunk a modern irodalomban, miért érdekfeszítő mégis Térey verses regénye? Egy fontos generációs kérdést – a válság után sokunkban megfogalmazódott, a virtuális, kézzel nem fogható világnak mi értelme, egyszerűen szükség van-e rá, micsoda legújabb kori kábszer, maszlag a „fenntartható fejlődés” stb. – jár körbe, s a felső középosztály és a társadalom elitje szemszögéből láttatja. Ez a világ belterjes, alig érintkezik a plebsszel, ahogyan az utalásokkal megidézett Asztalizenében. Beltenyészet, amelyen belül egy idő után unalmassá válik a körforgás, a lególehetőségek kiszámítható összerakása.

„Üdvözlégy (sic!) akolmeleg beltenyészet!
Ti, premierpatkányok, és ti, minden
Kencével megkent premiercicák!”

Minden highjal megkent ez a világ. A szerző úgy vezet végig a Sándor-palota parkettakockáin vagy a Parlament folyosóin, mintha e közeg szerves része lenne, de röntgenszemmel ismeri a nagy egészet és nagyobb-kisebb elemeit: a politikát – a sulykolt Harmadik Köztársasággal – a kapcsolati hálóval (persze Térey egyáltalán nem foglal állást, „csak” dokumentál), s a Római-partot, a nagyköveti állomáshelyeket, zugkocsmákat is. Felidéz konkrét eseményeket, amelyektől szinte tapintható válik a jelen: a korábbi köztársasági elnök hírhedt magyar–szlovák hídi menetét vagy épp az Orpheusz és Euridiké 2009-es operaházi bemutatóját. Ránk nevet: milyen furcsa és mennyire örömmel tölti el a halandókat, ha egy BKV-sofőr alkalomadtán bemond minden megállót és átszállási lehetőséget, ráadásul két nyelven. A kisujjában van a „mozgó emberszőnyeg” leírása, ez a beltenyészeti lufivilág. Ha nem szeretjük is így, megelevenedik.
Mindezt a prózától elemelt verses formában adja elő, tudván, e kockázatos mód csak akkor érhet el (plusz)hatást, ha hiteles. Veretes mondatokat ágyaz olykor a legközönségesebb szövegekbe („Mátrai paffá vált”), finom humorát csillogtatja itt-ott, ám soha nem öncélúan („ez az ifjúság édes modora”, „És örök éretlen az apaságra –, / Gondolja Mátrai, söre apadtán”). És nem utolsósorban feszültséget hordoz az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélés váltakozása – nem esik nehezünkre Mátrai Ágoston bőrébe bújni.
Jó a borító, egy elkent, kontúrok nélküli, elmosódott díszvacsorát sejtet, és van a kötethez jelzőszalag is. De a lényeg: Kemény István Kedves Ismeretlenje mellett számomra az egyik legfontosabb kortárs regény. Talán azért, amit Arany László A délibábok hősében így fogalmazott meg: „Miért merengtem egy mesén örömmel: / Nem-é: mert azzal enmagam csalom.”