A+
Raymond Carver: Kezdők
ford.: Barabás András

Magvető, 2010, 311 oldal, 2990 Ft

 

Van abban valami nyugtalanító, ha egy novelláskötetben csupa látszólag egy kaptafára készült szöveget olvashatunk. Amikor már ki tudja, hányadik történetben lép a színre az alkoholista férfi által terrorizált, egy ideig csendben tűrő, majd hirtelen minden, addig visszatartott kínkeservét kiteregető női figura, akkor (egyre) kellemetlen(ebb) utóérzésünk már megelőlegezi a tündérmesékkel szöges ellentétben álló végkifejletet, a rossz győzelmét. Más kérdés, hogy Carver kapcsán nem is lehetne ennél undorítóbb leegyszerűsítő toposzt gyártani. Egy tagadhatatlanul erős séma vonul át a kötet szövegein, amely a legközönségesebb viszonyban szerepelteti a nőt és a férfit (ezzel együtt a nemi szerepeket és az aktuális szociális struktúra által sugallt alaphelyzeteket is). A történetekből fel-felgyűrűző anekdoták, élménybeszámolók, a felelevenített kalandok, és a többnyire csalódásokkal kecsegtető emlékdarabok annak ellenére teszik egyre árnyaltabbá ezt az alapviszonyt, hogy Carver nem fecsérel túl sok időt a hagyományos értelemben vett jellem precíz megrajzolására.

A jól ismert – és sokáig vezérelvnek tekintett – olvasási stratégia számos irodalmi alkotást szerepeltet a krónika státusában. Miről is van szó? Arról, hogy ha például valaki az elmúlt század 50-es éveinek Amerikájára kíváncsi, ideális esetben választ találhat kérdéseire Cheever remekbeszabott darabjaiból, és ugyanígy érezhet Bret Easton Ellis kapcsán a 80-as 90-es évek után érdeklődő olvasó is. Carver a köztes időszak krónikása. A Magvető tizenhét szöveget felvonultató kiadása segítségével mélyen beleáshatjuk magunkat egy tipikus kor (bár melyik kor nem az?) hangulatába, bár több esetben nem megy annyira könnyen az újbóli felszínre kerülés. A Kezdők történetei nyomasztóak és kiábrándítóak, derült égből villámcsapásként tör elő belőlük az agresszió vagy a bűntudat, ugyanakkor teljesen váratlanul kerül reflektorfénybe a múlt egy-egy elfeledett darabkája, amely aztán közelebb vihet minket a megoldáshoz – bár ennek permanens hiánya a realista-minimalista hanghordozáshoz hasonlóan válik a kötet uralkodó stílusjegyévé.

Carver rendszeresen nyitva hagyja a zárlatot. Szabadon garázdálkodhatunk, azaz maximális jogkört kapunk ahhoz, hogy számtalan formában újraírjuk magunkban a történeteket, amelyre maximálisan feljogosítanak az egyes történetek is. Hatalmas veszekedések és múltbéli sérelmek ide vagy oda, legalább akkora az esélye az újrakezdésnek, mint a végső elhallgatásnak, már ami a vázolt emberi kapcsolatokat illeti. Sokszor persze egyszerűbb a képlet: a Jól jön ilyenkor az a pár falatban nem támad fel a halott kisgyerek, ahogyan a Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk, illetve a Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk című történetekben sem lehet meg nem történtté tenni a baljós eseményeket. A címekből látható, hogy Carver narrátorai nem a metafizikus közegből szólnak le a szemüket meresztgető átlagemberhez, hanem a szürke mindennapok posványában egyre mélyebben merülve próbálnak kifacsarni magukból valami nagy igazságot. A tanulságok azonban elmaradnak.

Olykor már-már banális a szituáció, vagy legalábbis jól ismert mindannyiunk számára. Apró szarságok, amelyek aztán szépen lassan tönkrevágják a legbensőségesebb kapcsolatokat is, régóta húzódó beszélgetések, fásultság, alkoholizmus, beletörődés, féltékenység, halál, meg nem valósult álmok. Álljon itt egy szövegzárlat példaként:

„A nő érezte, hogy az öklét erőnek erejével szétfeszítik, és elszakítják tőle a kisbabát. Nem, kiáltotta, amint kicsúszott a kezéből. Az övé lesz ez a kisgyerek, akinek a dundi arcocskája az asztalra tett fényképről nézett rájuk. A baba karjáért nyúlt. Elkapta a csuklóját, és hátrahajolt.
    A férfi nem hagyta magát. Érezte, hogy a gyerek majdnem kicsúszik a kezéből, mire határozott mozdulattal visszarántotta. Nagyon keményen rántotta vissza.
És ily módon el is döntötték a kérdést.” (Enyém)

Puff… Szóval a Kezdők nem feltétlenül az a könyv, amelyet az év meghitt-mámoros utolsó heteiben kellene ajándékba adni vagy egyáltalán elolvasni, de ha a pozitív hozzáállás tekintetében Carver nem is kényeztet el minket, sorban adagolja nekünk a briliánsabbnál briliánsabb szövegeket. A szerzőt Csehovhoz szokták hasonlítani, és ez az allúzió a mindennapi életképekre mintaként tekintő attitűd szempontjából még korrektnek is nevezhető. Van valami varázslatos abban, ahogyan Carver úgy tudja felmutatni az egyediséget a sárba ragadt, megcsömörlött és kiábrándult szereplők viszonyaiban, hogy közben úgy érezzük magunkat, mintha egy pletykalap rövid híreit olvasgatnánk. A mocsok szétkenése az olvasó arcocskáján – na, ez megy bő 300 oldalon át. Brutális szösszenetek díszcsomagolásban.