Bár az Arc és hátraarc egy sokunk számára elképzelhetetlen világot tár elénk, nem egy rétegnek szól. Valójában mindegyikünk átélt már hasonló traumá(ka)t, ha nem is ilyen szélsőséges formában. A könyv olyan alapvető kérdéseket is boncolgat, mint: ki hogyan viselkedik egy teljesen idegen környezetben, esetleg „határhelyzetben”? Mit hoz ki belőle a testi és lelki terhelés, nyomás? Milyen stratégiákat alakít ki a túlélés érdekében?

Garaczi László első novelláskötete 1985-ben jelent meg (Plasztik), majd más műfajokkal kísérletezett. A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának az igazi áttörést az 1995-ben megjelent Mintha élnél (Egy lemúr vallomásai 1.) hozta meg, amit a Pompásan buszozunk! (Egy lemúr vallomásai 2.) követett 1998-ban. Az ötkötetesre tervezett sorozat harmadik darabja az Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai). Az ú megrövidült, a sorszám elmaradt az alcímben. A visszajáró szellemmel egy körülhatárolt és elzárt térben találkozunk újra.

A három lemur-kötet alcíme Márai Egy polgár vallomásai című munkáját idézi fel, másrészt az önéletrajz „legőszintébb műfaját”, a vallomást. A szerző számára azonban ez csak keret, a lemur-könyvek esetén „a szigorú értelemben vett […] önéletrajzi paradigmának egy mai változatáról, felülírásáról van szó” (Garaczi). Az olvasó tulajdonképpen választhat, regényt vagy visszaemlékezést szeretne-e olvasni.

Ha nevelődési-, fejlődésiregény-sorozatként tekintek a kötetekre, kicsit talán félrevezetem magam, de megkönnyítem a dolgom. Így ugyanis a Mintha élnél a gyermekkor megírása, s a Pompásan buszozunk!-ról könnyedén állíthatom, hogy az iskolás évek bemutatása. Az Arc és hátraarc pedig, legalábbis ebből a megközelítésből, a sorkatonai szolgálat élményeiről számol be.

Garaczi itt olyan témához nyúl, aminek – kicsit tágabban értelmezve – komoly hagyományai vannak mind a hazai, mind a világirodalomban. Ide sorolható például a Fekete kolostor, az Iskola a határon, vagy akár a Sorstalanság; a Törless iskolaévei, A 22-es csapdája, A város és a kutyák stb. – a katonaság, illetve a be- és az összezártság ugyanis a megalázás vagy megaláztatás, a megtörés vagy megtöretés, az erőszak, a kegyetlenkedések melegágya.

Úgy tűnhet, az Arc és hátraarc legegyértelműbben Ottlik regényéhez kapcsolható. Ezzel a szöveggel különös viszonyban áll a lemur-könyv. Vannak felismerhető párhuzamok. (Az Arc és hátraarc vége felé például a főszereplő csomagot kap egykori katonatársától annak naplóival, Szabó ráadásul szintén katonaszökevény, akárcsak Medve.) Az Arc és hátraarc főhőse azonban teljesen másként reagál a helyzetre, amibe került, mint Bébé. Az sem mellékes, hogy Garaczi a politikai vezetés érdekeit szolgáló eszközként tekint a katonaság intézményére, aminek elsődleges célja a megtörés. Az odabent kötött barátságokról pedig az a tapasztalata, hogy a civil életben nem folytathatóak, nem működőképesek – ez finoman meg is jelenik a regényben.

A könyvben nem olyan történet(ek)kel találkozunk, mint amilyeneket apánk, nagyapáink mesélnek, meséltek a szolgálatról. Az idővel megszelídült, nosztalgikusan tálalt bakatörténetek hiányoznak a regényből. Garaczi ugyanis másként látja, és így másként is láttatja az egészet. Egy interjúban így nyilatkozik: „Ezekre a megszépítő történetekre a férfiaknak nyilván szükségük van a saját identitásuk, integritásuk megőrzése miatt”, de  ugyanezek a férfiak „szűköltek és reszkettek odabent – velem együtt természetesen”. Vannak ugyan a cselekménynek anekdotikus részei, de ezek szervesen illeszkednek az egészbe, minden esetben van valamilyen konkrét funkciójuk.

Az Arc és hátraarc három hangsúlyosan elkülönített részből áll, a keretet a bevonulás és a leszerelés adja. A középső rész jóval terjedelmesebb, mint a másik kettő, a narrátor pedig itt „hátralép”, kívülről, harmadik személyben számol be az eseményekről. A váltás akkor történik, mikor a főszereplő „nevet kap”, ettől fogva ő lesz Csont. Az elbeszélő teljesen eltávolodik a főszereplőtől, innentől egészen a „lefüvezésig” – úgy tűnik – nem az én, hanem valaki más beszél. Ez a távolság, idegenség teljes összhangban van azzal, amit a főhős érez, ahogyan magáról és a körülötte zajló eseményekről gondolkodik, s ez (az egyik) kulcskérdése a regénynek. Nem utolsó sorban ez lesz az, ami később komoly elhatározásra ösztönzi. Az egyszerűnek tűnő írói fogás bravúrosan érzékelteti a (belső és külső) változást.

Látszólag háttérbe szorult a felidézett kor atmoszférájának sajátságos érzékeltetése, amit a korábbi kötetekkel kapcsolatban sokan méltattak. Nem feledhetjük el azonban, hogy a főszereplő a cselekmény ideje alatt szinte végig el van zárva a külvilágtól. Másrészt, ahogy a szerző fogalmaz: „A katonaság még élesebben megmutatja a rendszer jellegzetességeit, az abszurditásokat, a hazugságot és a kiszolgáltatottságot. Ez az én kommunizmuskönyvem.”

A sötét világ súlyos eseményeinek tényszerű, gyakran szenvtelen leírását ellensúlyozzák a szellemes nyelvi megoldások és az irónia. A középső részben az ízes káromkodások is mosolyt csalhatnak az olvasó arcára. Ezeknek egyébként funkciójuk is van: Rácz főtörzs trágárságai például egyrészt hitelessé teszik a figurát, másrészt „csodálatos nyelvi lelemények” (37.) Csont szemében.

Végigvonul egy szál a regényen, ami egy lányhoz kapcsolódik. Hogy ez szerelmi-e vagy sem, azt ki-ki döntse el maga, a lány alakja mindenesetre gyakran felbukkan, és rendkívül fontos szerepe van a cselekményben.

Mindezeken túl a regénynek van egy markáns nyelvfilozófiai olvasata is, ennek körvonalazása azonban már egy kisebb tanulmány tárgya lehetne.

Nagyon összetett, sokrétegű, rendkívül precízen és tudatosan felépített szövegről van szó, ami egyszerre komoly és könnyed, elgondolkodtató és szórakoztató – arc és hátraarc.

A lemur-könyvek talán legsikerültebb darabja.