Max Neumann első képén egy ugrásra nyújtózkodó fekete kutya alakja feszül a perspektívának. Egy geometrikus, világos térben, talán egy szobában. Jól láthatóan idegen tőle ez a tér. Mind formájában, mind színében, mind irányában elüt környezetétől.
Max Neumann sorozatát Krasznahorkai László írásai inspirálták, melyeket a magyar író a német festő egyik festménye alapján írt. A most megjelent kötetben összegyűlt a két művész tizennégy egymásra válaszoló alkotása.
Valójában egy bestiáriumot tartunk a kezünkben, amelynek egyetlen alakja van. Egy kutyaforma, ami csapdában rekedt, ami kitörni készül. Ami létezés utáni, ezért idegen minden perspektívától. Ami megelőzi a létezést. Ami túl van a létezésen.
Rekurzív szövegeket hozott létre ÁllatVanBent című kötetében Krasznahorkai László, felvillantva ezáltal a végtelenséget. De azonnal reagál is erre az előtüremkedő végtelenségre: „a végtelen: csalás a térben, a végtelen: csalás a méretezésben, s minden aspiráció a végtelenre: csapda, de olyan csapda, amelybe újra és újra bele kell sétálnia annak, aki, mint én, egy irány végét keresi".
A csapdába került állat egyre erősödő félelme és dühe tornyosul elénk az első képekben, ahogy növi ki a teret, ahogy kiszorul, ahogy ott reked félig a térben, félig a téren kívül. Ugat, vonyít, hörög.
Az állatok - főként a házi- vagy háztáji állatok - mindig jelentős szerephez jutottak az író művészetében. A ló vagy a macska gyakran visszatérő motívuma, szereplője írásainak. Szerves részei magánmitológiájának.
A kutya, amely mozdulataiban, vicsorgásában őriz valamit ősi - azóta megszelídített - félelmeinkből, most szintén e mitológia részévé vált. Miközben az író az egyedüllétről beszél, felvillantja kutya és gazdája egymásrautaltságát is.
„A tarot azt mondja, ez a végtelen utak vándora. A kutyák megugatják, de a kutyák azért ugatnak, mert elásott csontjaikat féltik" - írja Hamvas Béla a Bolondról, a tarot-kártya 22-es lapjáról. S most mintha a tarot bolondját ugató kutyák közül az egyik esett volna csapdába, és így maga is bolonddá vált volna.
Mintha a végítélet angyala lenne, mintha egy kitaszított hajléktalan lenne, Samuel Beckett utolsóidejű emberei jutnak eszünkbe róla, a köveit számláló Molloy vagy a Végjáték antihősei. Mintha ő lenne a vándor archetípusa, akiből Odüsszeusz, majd bolygó hollandi vált. Mintha valami ősi kiszolgáltatottság beszélne egyszerre három nyelven.
Egy lélegzetre mondott összetett mondatok sorjáznak egymásra, válaszolnak egymásra, vonják kétségbe egymást Krasznahorkai új kötetében. Egyszerre polarizálják és pontosítják a jelentést.
Krasznahorkai László a tágabb értelemben vett - a nyolcvanas évek közepétől számított - ezredforduló egyik legerőteljesebb nyelvezetű írója. Gondolatai képpé, képei lüktető látomássá fejlődnek, ahogy mondatai, tagmondatai egymásba kapcsolódnak.
Szinte természetes, hogy most megjelent kötetében a festészet felé fordult. Max Neumann képei adták az ihletet, a kiindulópontot. Az írókat és az irodalom tudósait már évezredek óta foglalkoztatja, hogyan lehet átlépni a határt különböző művészetek között. Hiszen a közvetítő közeg megváltoztatásával minden átértékelődik. Akhilleusz pajzsának leírása nyomán a képleírás, vagyis az ekphrászisz a klasszikus retorika egyik alapeleme lett.
Ám Krasznahorkai szövegei nem csupán képleírások. Nem kizárólag a képek hangulatát, de a képek szerkezetét is felhasználta saját szövegeihez. Sőt, szövegei nyomán képek születtek. Ezáltal kép és szöveg között rendkívül szerves viszony, egymásrautaltság alakul ki. S a két művész közegének találkozásakor tanúi lehetünk a szavak és a formák születésének.
Az apokalipszis Krasznahorkai egyik alapélménye, amely 1985 ös Sátántangó című haláltánc-regényében öltött először formát. Ebből az élményből táplálkozik az írásaira jellemző miszticizmus és filozofikusság, mely ezúttal Hamvas Bélát, sőt talán a német romantikus költőket idézi fel.
Prózájának magával ragadóan gazdag intenzitása, mondatainak, szavainak végtelenre nyíló lüktetése, olyan - valójában zárt - teret eredményez, melyet aligha tudnánk minden ízében feltérképezni, még egy ilyen ismertetésnél jelentősen hosszabb írásban sem.
Ám ezúttal a kötet fülszövegéről sem szabad megfeledkezni. Az egyik legjelentősebb kortárs ír író és kritikus, Colm Tóibín készített rövid, de káprázatosan átfogó ismertetőt a kötet hátoldalára, amely terjedelme ellenére messze túllép a fülszöveg „műfajának" határain. Krasznahorkai mondatai, Max Neumann színei és formái láthatóan valódi tápanyagot jelentettek a pályatárs számára.
Krasznahorkai keretet és lendületet ad a nyelvnek. Azok nyelvének is, akik olvassák. Nem csoda, hogy Tóibín valóságos mini-esszével válaszolt a műalkotásokra. Így - kis túlzással - azt is állíthatnánk, a könyv harmadik szerzővel egészült ki.
Az ÁllatVanBent talán prózavers-folyam, talán képleírások gyűjteménye, talán elesettek naplóbejegyzéseiből áll. Bár Krasznahorkai új könyve alig harminc oldal, a magyar irodalom jelentős alkotással gazdagodott.