Ljudmila Ulickaja új novelláskötete időutazásra visz. Nem csak azért, mert az Elsők és utolsók címmel megjelent történetek még véletlenül sem kronológiai sorrendben követik egymást. Az olvasót teljesen ki tudja zökkenteni a jelenből. Pillanatok alatt telik el néhány év vagy évtized.

Annak ellenére, hogy térben és időben kifejezetten távol is játszódhat egy-egy epizód, számos dolog fűzi össze a kötetbe beválogatott huszonkét novellát. Minden figurához kivétel nélkül tökéletes jellemrajz párosul – reakciók, problémákkal, féltékenységgel nehezített sorsok bontakoznak ki szép sorjában.

Ulickaja képes egy-egy életet alig több mint hat oldalon megírni. Mégis ott van abban a pár oldalban minden: szeretet, szenvedély, tisztelet, élet és halál. Úgy mesél, hogy történetei nem szorulnak bővebb magyarázatra. Minden gondolata a helyén van, zökkenőmentesen beleolvadunk novelláiba.

Hogy melyik története mitől szép vagy megható, az teljes mértékben az olvasótól függ. Nem lesz két egyforma kedvenc, nem lesz két ugyanolyan benyomás. Mindez sok mindenen múlik, kinek milyen emlékei vannak a korábbi időkből, vagy akkorról, amikor még az oroszórákon magolta a ragozást.

Ulickaját lehet ugyan bárhol, bármikor olvasni, de nem tanácsos elkapkodni. Akkor ugyanis elvész a történet veleje. Szépen, komótosan kell haladni. Jó alaposan megrágva minden egyes mondatot, hogy az ízek mindegyike felfedezhető és élvezhető legyen a kellő ideig. Időnként azonban szükséges és célszerű némi szünetet is beiktatni. A megfelelő hatás végett. Mint egy doboz csokoládé, olyan az Elsők és utolsók című kötet.

Háromdimenziósak Ulickaja nőalakjai. Eleinte nagyon nem volt szimpatikus Ligyija határozott, olykor számító elképzelése arról, hogyan teszi majd jobbá életét, hogyan valósítja meg mindazt, amiről álmodott. Hogy mezítlábas senkiből végül igazi svájci üzletasszony legyen. Aztán mégis megkedveltem, mert őszinte ragaszkodásával és szeretetével érte el annyira vágyott célját.

Ulickaját olvasva kifejezetten felerősödik bennem a gondolat: minden nézőpont kérdése. Ki a szegény és ki a valóban gazdag? Aki előre megkomponált életét éli, amiben semmi élvezet nincs, csak azt kapta, ami járt neki, ahogy a volt iskolatárs, Irina? Vagy aki egymás után sorban szüli a gyerekeket, kimarad az iskolából, egyik napról a másikra él, viszont ismeri az igazi szeretetet és tiszteletet, mint Bronyka?

A gyomrom szorult össze, úgy utáltam Viktóriát, aki megállás nélkül szekírozta ikertestvérét. Máskor a kezem szorult ökölbe: bizony jóval hamarabb kiütöttem volna a pikk dámát, mert már régóta rászolgált erre. És még ott van Buhara áldozatos és csodaszép szeretete fogyatékkal született kislánya iránt. Bele tud szakadni a szív abba, ahogy Ulickaja szövi anya és lánya történetét. Meg még...

Mindegyik írása nagyon megható, mindegyik nagyon igaz.

Ljudmila Ulickaja elsőként a Medici-díjat kapta még 1996-ban a Szonyecska című kisregényéért, mely először 1995-ben Franciaországban jelent meg. Azóta már számos díjjal ismerték el egyedülálló stílusú és hatású művészetét. A nők szabadságáért folytatott küzdelméért megkapta a  Simone de Beauvoir-díjat is, amelyet 2011. január 10-én ünnepélyes keretek között adnak át.

Kiadvány:
Ljudmila Ulickaja
Elsők és utolsók - Válogatott elbeszélések
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
olvassbele.hu
Oroszi Agi
2011. 01. 10.