Pimaszul jó címe van a román Dan Lungu regényének, elvégre ki ne szeretné tudni a férfi nyomorúságok talán legnagyobbika elleni gyógyír receptjét? Megveszi, hazaviszi a Hogyan felejtsünk el egy nőt, aztán kicsit meglepődik, mert bizony a történet nem egészen arról szól, amit sejtet. Az elején ez még nem bukik ki: Andi újságírót váratlanul otthagyja a csaja, a fiatalember hazaér, és csak egy szűkszavú cetli fogadja.

Először nem is hiszi el, hogy ennyi, kész, vége, csak másnap reggel fogja fel, mi történt. És azzal beszakad a plafon, nem is lesz egykönnyű visszaépíteni... A regény másik szála szintén Andiról szól, ott azonban mint újságírót mutatja (az egyes szám első személyt felváltja a személytelenebb narrátor hangja), amint egy szektáról szóló riportot igyekszik összehozni, úgy hogy hitetlenként közéjük csöppen, és a vezetőjüknél kezd átmenetileg lakni - mert a nővel együtt az albérlet is oda lett.

Nem hiszem, hogy korszakalkotó lenne Dan Lungu könyve (ráadásul a két történetszál eléggé szervetlenül fut egymás mellett), de igen jó olvasni a Hogyan felejtsünk el egy nőt, főleg amikor igazán magába szippantja olvasóját könnyed és életteli stílusával. Természetesen és szenvedéllyel beszél életünk kis ügyeiről: egy házibuliról, egy befizetetlen csekkről, egy szerkesztőségi délelőttről, vagy milyen emberien fakad ki Andiból, hogy milyen szívesen pofozná fel szerkesztőjét, aki durván belenyúlt egyik cikkébe (a román újságírókról szóló környezettanulmányként is felfogható a könyv). A hétköznapi eseményeket mesterien emeli irodalmi szintre a román szerző, őszintén szólva irigykedem is emiatt kicsit. Mert mintha pont ez a hétköznapi dolgokkal foglalkozó könnyed, humoros, mégsem felületes hang hiányozna a mai magyar irodalomból. Amelyik képes őszintén, de nem mocskolódva beszélni például korrupcióról, szerelemről, munkahelyről, sőt, akár a vallásról, a hit kételyeiről is.