Gyűjteményes kötetet tart a kezében az olvasó a kortárs magyar szépirodalom talán legbaljóslatúbb rövid szövegeivel. Az 1978 és 1981 között keletkezett tárcákat Bodor Ádám eredetileg a kolozsvári Utunk folyóirat számára írta. Jó darabig nem kerültek aztán újraközlésre, mígnem 2010-ben a Magvető Kiadó kötetbe szerkesztette őket, s Az utolsó szénégetők címen kiadta.

Habár különálló történetekről van szó, a könyv olvasható egybefüggő történetfolyamként. A Sinistra körzetből vagy Az érsek látogatásából ismert Bodor-stílus mellett a történetek egyformán szürreális, ugyanakkor mégis életszerű, a térképen szinte bárhová tehető helyszínei mind-mind összekötik a kötetben szereplő írásokat.

Mintha egy szénporos fotóalbumot lapoznánk fel, ahogy egy elfakult, régi képsorozat, a karcolatszerű írások is úgy villantanak elénk egy-egy képet, úgy vezetnek minket a bodori világba.

Ezt a benyomást csak erősíti az olvasóban, hogy a kötet legelső tárcája (A szeszgyár tűzfala) gyakorlatilag egy rosszul exponált, elrontott képeslapot elevenít meg. „Egy kevéssé sikerült képeslap, amely a várost madártávlatból mutatja (...)”

Persze mi az, hogy megeleveníti? Aki olvasott már Bodor Ádám szöveget, tudja, hogy nála az elevenségen egy kicsit mást kell értenünk, mint általában. E novella szereplői is hasonlítanak az élettelen, rozsdás villamoskocsira, a sehova sem tartó sínpárra, amelyet a szeszgyár mellett éppen benőtt már a gaz. Életük egy napjának kicsiny töredékén keresztül is érezzük mozdulatlanságukat, bezártságukat, világuk határait, ebben a pusztulásnak indult, névtelen városban.

Az utolsó szénégetők minden írása fölött hosszan időzhetünk – éppen, mint a régi fényképek fölött, ahol egész életeket látunk összesűrűsödni egy pillanatban. A helyszínek gondolatainkban élő egységgé nőnek össze, a különös városok lakói pedig olyan szervesen illeszkednek az őket körülvevő díszletbe, mintha annak részei, sőt testrészei volnának.

A képszerűséget tovább erősíti, hogy alig történik valami a szó hétköznapi értelmében. A rövid írások cselekménye rendszerint nem bonyolult, néhol mintha csak azért volna a történés, hogy újabb távlatot nyisson meg előttünk, rést üssön a zárt képen. Hogy elindítson valamit, amit azonnal ránk is bíz, a fantáziánkra hagyja, miként fejezzük be a történetet, vagy akár azt, hogy milyen előzményt képzelünk el hozzá.

Honnan érkezik az elhagyott szeszgyár udvarára Princz Tóni és Zsuzsanna-Annamária? Miért tűnődött Losteiner, hogy megszólítsa-e a trafikost azon a baljóslatú estén? Komor, gyakran lepusztult, romlásnak indult helyszíneken járunk, szűkszavú karakterek közt. Bodor mégis rávesz bennünket, hogy haladjunk csak egyre előbbre ebben a világban. Nekem elég nagy titoknak tűnik, hogy vajon mégis mi az, amivel olvasásra bír.

Néhány kedvelt eszközét persze felfedezi az olvasó. Bodor olyan megszemélyesítő leírásokat ad a környezetről, hogy óhatatlanul valamiféle élőlény, de mindenképpen valamilyen szerves egység érzetét képes kelteni. Ráadásul lebegő helyszíneken járunk, amelyek bárhol lehetnének a világban. Na jó, mondjuk Európában.

Gyakran használ hirtelen váltásokat, a való életben is meglévő, de ritkán előforduló környezeti hatásokat – például: „Az ősz egy szeptemberi reggelen minden átmenet nélkül érkezett (...)” (Egy kertész). Ezzel álomszerűen elbizonytalanítja az olvasót, s nem utolsó sorban a dolgok megszokott rendjének megbontásával baljós atmoszférát teremt. Észrevétlenül elülteti a kellemetlen érzést, amitől hirtelen azt érezzük, hogy a következő sorokban bármi megtörténhet. S általában meg is történik, még ha nem is cselekményként.

Máskor – például A mesterség arcában – a felütés maga a döbbenet (egy késdobáló eltalálja a partnernőjét), majd ebből a tragikus pillanatképből látjuk meg a szereplők életének egészét. Ez a karcolat is egy kérdéssel zárul, ahogy sok másik is a kötetben.

Akár leírja Bodor a kérdést, akár nem, megannyi nyitott mondat ez, amely a szigorú rövidség ellenére még hosszan visszhangzik bennünk.