Grecsó Krisztián

Fotó: Kocsis Zoltán

Az én nagyapám se mesélt a háborúról, mint ahogy a fogságról sem. Amikor nyaranta náluk aludtunk, éjjel gyakran fölriadtam a jajveszékelésére. Vagy arra, hogy miután nagyanyám ilyenkor fölébresztette, nagyapám fölkelt, és egy darabig járkált föl és alá a házban. Zseblámpa volt a kezében, mintha attól tartott volna, hogy ébrenlétben is leteperhetik az emlékek démonjai. De hogy pontosan miről álmodott, azt senkinek nem mondta el. Egyetlen alkalmat kivéve. Egy forró nyári délutánon, amikor a szobában hűsölt, és én kiskamaszos történelemimádatomtól vezéreltetve újra nyaggatni kezdtem, egyszeriben mesélni kezdett a lövészárkokról, a tankokról, az elgurult fejekről és a brjanszki erdő partizánjairól. Azt is elbeszélte, hogy milyen fatális félreértés nyomán esett hadifogságba 1945. április elején. Már hazafelé tartott valahonnét Győr mellől, félig civil ruhában. Hallotta, hogy hét órától az oroszok kijárási tilalmat vezettek be, de mivel az ő vekkere szerint még csak épphogy elmúlt öt, nyugodtan gyalogolt kelet felé. Komótos tempóban sétált a szovjet járőrök karjai közé, majd az is kiderült, hogy amazok moszkvai idő szerint számítják a kijárási tilalom kezdetét. Úgyhogy végül egy ukrajnai kitérő után, két év késéssel érkezett meg a szülőfalujába.

Grecsó Krisztián harmadik regénye főszereplőjének nagyapja szintén akkor esett fogságba, amikor már azt hitte, hogy megúszott mindent. Ráadásul a fátum ezúttal egy elvarratlan szerelmi történet kényszerű lezárásaként jelentkezett. Az idősebbik Márton éppúgy nem mesélt se a frontról, se a lágerről, ahogyan az én nagyapám. Persze további párhuzamokat is lehetne vonni – nem föltétlenül a főhős nagyapja és az én nagyapám között, hiszen kétségkívül az a legizgalmasabb (egyben legszokványosabb) játék, amelyben a főszereplő és a szerző vélt hasonlatosságait igyekszik megtalálni az olvasó. A Mellettem elférsz központi alakja egy harmincas évei közepén járó, Budapesten élő, oda vidékről fölkerült férfiú, aki – amint az egy félmondatból kiderül – éppen abban az évben járta ki az általános iskola alsó tagozatát, amikor a regény írója is; a „vidék” pedig jelen esetben ismételten Magyarország ama délkeleti csücskét jelenti, amely Grecsó Krisztián prózai munkáinak gyakori színtere, illetve ahonnét ő maga is származik.

Álljunk le gyorsan a hasonlóságok citálásával, hiszen könnyen tévútra mehetünk, és különben sem ez a lényeges. Párhuzamok ettől eltekintve természetesen léteznek – mindnyájunknál, akiknek vannak valamilyen vidéki (értsd: nem budapesti) gyökereink. (Kinek nincsenek?) Létezik egy megállapítás a nyíltszívű vidéki emberről, akit olykor e tekintetben sematizáló egyszerűséggel parasztként is szoktak emlegetni. A magyar vidék azonban –nyíltszívűség ide vagy oda – titkokat őriz. Mindannyiunk családja beszédes csöndekkel és elhallgatásokkal, ki nem mondott és ki nem beszélt konfliktusokkal és érzésekkel van tele. A homok borította pusztaság magától kínálkozik arra, hogy beledugjuk a fejünket. A Mellettem elférsz főhőse egy szakítás után hirtelen rászakadt magányban és megnövekedett idejében előszedi nagyanyja korábban gépelési ígérettel magához vett, emlékekkel teli füzetét, és abban súlyos, nyomasztó titokra bukkan. Előbb azt hiszi, hogy csupán egyre, ám miután nyomozni kezd, és végre kiegyenesítené a szálakat, újabb és újabb gubancokat talál: az egyik szüli a következőt. Évtizedek csöndje törik meg, amint az elfojtott és elhallgatott férfiszerelem, a Kárpátaljáról érkező ukrán szerető, a felajzott ölű mindszenti asszonyok vagy a budapesti munkásszállások többszörösen terhelt miliőjének olykor talán meglepőnek tűnő, ám nagyon is valóságos történeteire fény derül. A ki nem beszélt múlt utáni kutatással egy időben (megint párhuzam!) nem mellesleg a főhős élete ugyanúgy téblábol, ahogyan paraszti felmenőié is; és miközben a férfi kínjában a Thököly úti prostituáltak karjai közé menekül, rádöbben, hogy valójában ugyanazt az utat járja és ugyanazokat a köröket teszi meg, amit elődei.

Valaki azt mondta egy internetes fórumon, hogy Grecsó napjaink Mikszáthja. Hogy ebben mennyi igazság van, arról a Mellettem elférsz is tanúskodik, hiszen Mikszáth is valahol ugyanezekről az elhallgatásokról, szívekbe ásott titkokról írt. Grecsó harmadik regénye több szálból építkező, szövevényes, helyenként komor, sőt nyomasztó história. Elődjéhez, a Tánciskolához mérten nagyobb befogadói koncentrációt igényel: az idősíkok váltakozása, az ettől függően hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben jelentkező elbeszélői pozíció, a bekezdésekbe épített rövid párbeszédek, valamint az, hogy minden egyes mondatban olyan információ bukkan fel, amelynek később jelentősége lehet, rendre nagyon alapos odafigyelésre készteti az olvasót. Ugyanakkor ez a regény egyik legfőbb erénye is: alapos, megfelelő tervek és méretek szerint fölhúzott konstrukció, ahol minden téglának helye van. Grecsó a tőle megszokott módon lankadatlan mesélőkedvvel, pontos nyelvhasználattal, biztos kézzel teremt hiteles világot, amelynek ajtaján belépve föltárul előttünk a magyar vidék úgy, ahogyan az elmúlt majdnem egy évszázad során láthattuk valamennyien – csak talán kevésbé mertünk megmerítkezni benne.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni, vállalván annak kockázatát, hogy most aztán tényleg csontig… Pedig fontos szólni róla, ugyanis már-már közhelyként tér vissza azon megállapítás, miszerint manapság milyen sok a hanyagul megjelentetett, gondozatlan szövegű könyv. A Mellettem elférsz az üdítő kivételek közé tartozik. Ceruzával szoktam jelölni a recenzionálásra olvasott könyvekben a hibákat, vagy legalábbis azt, amit én annak vélek. Ezúttal azonban dolog nélkül maradt a ceruza. Egy helyütt egy „bár”-ral kezdetű mellékmondat után fölöslegesnek éreztem a „de”-t a következő mellékmondat elején. Máskor azon gondolkodtam el, hogy vajon lehet-e repülőgépről mozgó vonatot bomci gépekről lőtték? Ám nem ez a lényeges. Hanem az, hogy teljesen bele bírtam feledkezni Grecsó regényébe. Bizton állíthatom: bele tudtam élni magam. S ez több tekintetben is nagyszerű dolog.