Az Oregon államban született Raymond Carver sokáig egy teljesen átlagos életet élő egyszerű melós volt. Korán született két gyermeke, s hogy családját eltartsa, minden munkát elvállalt: volt takarító, könyvtárban segéderő, dolgozott fűrészmalomban. Felesége, aki később meg is írta - egy elég rosszindulatú könyvben - együtt töltött éveiket, szupermarketben eladó. 

Carver novelláinak hősei egyszerű figurák, teljesen átlagos amerikaiak. Van egy elég nagy házuk, jelzáloggal megterhelve, mindennapos küzdelmeikben lassanként feledik világmegváltó vágyaikat, egymást egyre nehezebben viselik, s rájönnek, hogy társuknak mennyi, teljeséggel leküzdhetetlennek tűnő hibája van. És mindenért, ami rossz, lett légyen az a bekrepált gáztűzhely, a pislogó lámpa, a gyerek iskolai magaviselete vagy drogozása – a párjukat okolják. 

Carver történetei többnyire pár-történetek. Két ember, aki valaha szerette egymást, az elviselhetetlen hétköznapokban felőrlődött. A feleségek Carver világában sprőd és indulatos asszonyok, akik látni sem bírják már a csetlő-botló alaknak, örök vesztesnek gondolt férjüket; a férfiak főleg önelemzésre, az önmagukkal szembenézésre képtelen csődtömegek, akik ha szeretik is még a feleségüket, ennek nem tudnak hangot adni, és életlehetőségeik beszűkülésére az egyetlen válaszuk az, hogy az itallal homályosítják el tudatukat. A Carver-novellákban majdnem minden férfi iszik: nem mind függő, de egy sincs, aki konfliktushelyzetekben ne nyúlna a pohár után. A kényelmes otthonok adventi koszorúval díszített ajtaja mögött mindent felemésztett az unalom. 

A novellák hősei tragikus hősök, és elsősorban ez különbözeti meg Carvert a hasonló házaspárokról író más amerikai nagy prózaíróktól, így barátjától és elsőszámú ivócimborájától, John Cheevertől vagy John Updike-tól is. Updike novelláiban a főszereplők egy osztállyal feljebb léptek, a sokkal bulvárosabb, slendriánabb Charles Bukowskinál pedig a társadalom alján köpülik életüket. 

A tragikus hősök, írja Walter Benjamin, némák. Némaságuk miatt is rettenetesek. Carver figurái is némák, de némaságuk nem szikár némaság, hanem a letompultak, a kiutat nem találók végső némasága. Carver férfihősei értetlenül állnak a helyzetük előtt, nem tudják, miért jutottak zsákutcába, miért nem sikerült nemhogy önmagukat, de még triviális vágyaikat sem megvalósítani. A frusztrált, harmincas éveikre teljesen kiégett figurák pedig akár a mi vidékünkről is ismerősek lehetnek. 

Sűrű ez a próza, a nézőpontok egy novellán belül gyakran váltakoznak, minden mondat hordozhat új információt, erősen figyelni kell a szövegeire. Ez a próza nem minimalista. Nem a jelenetvázlat mögé kell képzelnünk a jelenetet: sőt, Carver olykor szinte túl sok információt közöl egy-egy helyzetről. Fiatalon sok krimit, Chandlert és Hammett-et olvasott. Nem cifrázza túl szövegeit (mint Updike), de nem is engedi bele a szomorúságot ellenpontozó cinizmust (mint Bukowski). Egyszerű, kemény szövegek, még így, vágatlanul is. 

 

Jól tudja, hogyan zajlik egy családi vita (Távolság), mit pakol be pakkjába egy kirúgott férj (Pite, Az enyém), ahogy azt is, hogyan fordul át a hétvégi pecázgatás lincselésbe (ez a legjobban megcsonkított novella a Csak beszólok a csajoknak hogy elhúzunk). Ismeri az amerikai vidék agresszív arcait; ebben még Stephen Kinghez is hasonlít (akinek hősei tulajdonképpen Carver-hősök, csak belül jóval nagyobb félelmekkel és indulatokkal). Figurái már nem tudják elmondani, mi bántja őket, csak állnak, mint a cövek, az ajtóban vagy a konyhapult mellett (Rengeteg víz egy ugrásra tőlünk). És hallgatják a korholást. Ha kirobbannak, már nincs maradásuk. 

Az Esquire magazin szerkesztője, Gordon Lish alaposan meghúzta Carver szövegeinek egy részét. A korai novellák ezekben a meghúzott verziókban maradtak fenn: ezekből a rövidített változatokból készült a Nem ők a te férjed, a Kalligram Carver-kötete. Van ezek közt nem egy darab, amit a szintúgy minimalistának mondott Hazai Attila fordított le. Többek közt ilye a rövid Kereső. E novellával jól lehet demonstrálni, mit és mennyit vágott ki Lish. A pár ezer karakteres írás egy házaló, kar nélküli fotós és ügyfele találkozását írja le. Akinek a házát lefényképezi, tulajdonképpen azért fizet, hogy lássa, meg tud-e inni kezek nélkül a kis ember egy kávét. A fotós bekéredzkedik vécére. Leül az asztalhoz. „Azon gondolkodtam, mit mondjak neki. – Itt volt három gyerek, fel akarták festeni a címemet a járdaszegélyre” – írja Hazai. Barabás Andrásnál ugyanitt tíz mondat szerepel: „Leültem vele szemben. Egy héttel ezelőtt három baseballsapkás kissrác állt meg a ház előtt. Az egyikük megkérdezte: ’Megengedi a bácsi, hogy ráfessük a járdára a címét? Az utcában már mindenkié ott van. Egy dollár az egész.’ Két fiú kinn várakozott, az egyikük lábánál egy vödör fehér festék.” És így tovább.

A túlságosan megnyirbált novelláknál érezni, hogy Carvernek igaza volt, amikor felmondta az együttműködést Lish-sel – aki szerinte amputálta írásait, majd szervátültetést is végrehajtott azokon. De van olyan írás, pl. a Pite és a címadó Kezdők is, amire ráfért a fazonigazítás. Barabás András eltávolítja a korábbi fordításoktól a szövegeket, nagyon ügyel arra, hogy a rövidebbek se legyenek kopogósak. Annak érdekében, hogy a minimalizmus látszatát is kerülje, a novellákat kissé felstilizálja: így keletkeznek olykor az eredeti Carver-mondatoknál is hosszabb mondatai. A hideg és tárgyilagos „The baker was not jolly” Barabásnál így hangzik: „A cukrászt nem találta jókedvében aznap.”

Ez mégsem árt a szövegnek: Barabás Andrásnak el lehet hinni, hogy Carver az egyik legjobb huszadik századi prózaíró. A jótékony változás különösen az olyan fontos írásokon érhető tetten, mint az apa-fiú kapcsolat totális kudarcát megörökítő, iszonyatos Futó viszony, a nem egy helyben mozgó, nem néhány röpke óra alatt lejátszódó Dinka vagy a kissé túlírt remekmű, a címadó Kezdők. 

A Kezdők szomorúságától Carver később eltávolodott, a későbbi kötetek, a Cathedral, az Elephant hőseinek sorsa kevésbé kilátástalan. Amikor Robert Altman filmet készített Carver írásaiból, nemcsak novelláit, de egy prózaversét is beledolgozta a szkriptbe (a Lemonade címűt). A Carver műveihez írt előszóban (Corroborating with Carver) azt írja, Carver művei „szabadabbá tesznek bennünket, mert elgondolkoztatnak saját kicsinyességünkről, megtanuljuk látni saját indulatainkat, korlátainkat.” Ez igaz. Pedig Altman csak a rövidre vágott szövegeket ismerhette.