(kiadvány: Amiről lehet)

Van még független értelmiségi? Sokan gondolják – magam is –, hogy nincs. A beszélgetőkönyvben viszont olyan mondatokra lehet bukkanni, hogy az olvasó reménykedni kezdhet.

Például a két író visszataszítónak tartja a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazást megfúró kormánypropagandát, meg azt is, hogy egy katolikus pap áttételes zsidózással kiűzte őket a Hittudományi Akadémia kerengőjéből (egyiküket az egyetemről is).

A felfokozott önállóságigény további bizonyítéka, hogy a szólabda-ütögetők, akik húsz éve barátok, rettenetesen utálják a cinizmust. Ezt világnézetnek is tekinthetjük. És gyakran felvillan fura szerénységük. Zárójelben: megengedhetik maguknak, mert az egyiknél négy könyvet és öt fotókiállítást, a másiknak kilenc verskötetet és egy regényt számoltam össze az Amiről lehet fülszövegéről. A mennyiség, na igen, állítólag, nem esztétikai szempont.

Mérföldkövek. Keménynél: tanyasi iskola, budaörsi gimi, a diákköltők országos versenyén nyert bronzérem, jogi kar (négy év pocsékba), bölcsészkar, majd a felismerés: a jó versben titok van. Bartisnál: anyja halála, áttelepülés Marosvásárhelyről, érettségi húszévesen, az újságíró szövetség fotóiskolája, első regénye a Magvetőnél.

Közállapotok. Kemény úgy látja „az acsargás a magyarországi értelmiség életformájává vált”, mert így lehet létbiztonságot teremteni. Bartis szerint a normális életre már alig van remény, hiszen „sakálként toleranciát ordítók intoleranciája” dívik. Nem politizálnak, nem teszik le a garast egyik vagy másik ideológiai irányzat vagy hatalomra törő formáció mellett, mégis, néha publicisztikát írnak. Mert muszáj. Példa erre Bartis Miskolci beszéde, amelyet 2009-ben mondott az Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Ebben főleg a kettős mérce ellen hadakozik, majd összegez: „Nem szeretnék egy reggel arra ébredni, hogy jobb, ha csomagolok.” És példa Kemény Istvántól a Gesztusok című írás, amelyben elmeséli: részt vett egy trianoni megemlékezésen, ahol folyton attól félt, valaki zsidózni fog. Nem ez történt, sőt…

Elismertség. Kiderül, ők nem lehetnek elégedetlenek. Kemény elmarasztaló kritikát sosem kapott, de amerikai és németországi ösztöndíjat igen. Bartis elnyerte a legnagyobb magyar fotóművészeti ösztöndíjat, amiből három évig élt, majd egy évet ő is Németországban tölthetett, vagyis ott, ahol A nyugalom című regénye sikerlistát is vezetett. Mégis, aki csak az írásból akar megélni, az gyakrabban olvassa Csokonai A méla Tempefői című darabját. Ez a lényeg, bár Csokonait nem emlegetik.

Erdély. Kemény 1989-ben jár először Erdélyben, azóta minden évben kétszer megy. Gyerekei hét nyáron nyaraltak Ivóban, Zetelaka mellett. „Idealizálom Erdélyt, de jólesik idealizálni, és ad is rá elég okot.” Bartis sikeres magyarországi író lett, könyveit a legjobb kiadó jelenteti meg, színdarabjait pesti színházak játsszák, mégis azt mondja: „Én ízig-vérig transzilvanista vagyok.” Máshol: „Lehet, hogy ezért sokan megköveznének, de van egy olyan érzésem, hogy az erdélyi magyarság számára a legkevésbé sem tenne jót az anyaországhoz tartozás. És viszont.”

Különcök. A novella- és regényírásban az a legfőbb szabály, mondják, hogy az ember leül, papírt, tollat kerít vagy szövegszerkesztőt igazít maga elé, és ír, méghozzá mindennap. Hogy mit, mennyit, milyent, az a kezdeti momentumhoz képest szinte mellékes. Amikor az önbizalom vészesen csökken, meg kell pöckölni a kis Goethe-szobor orrát. (Ahogy ők szokták.) Vagy valami hasonlót kell cselekedni. Néha, persze, különcködésnek látszhat a nagymérvű szuverenitás. Bartis szembemegy a pesti divattal is, mert általában szövetnadrágot és kalapot visel. Ez majdhogynem művészi performansz, pedzegeti a barát. Dehogy, csak így alakult, védekezik Bartis. Nem árulja el, hogy Erdélyben még most is minden úriember – és Gábor cigány – kalapot hord.

Kiadvány:
Bartis Attila-Kemény István
Amiről lehet
Magvető Kiadó, 2010


Forrás:
olvassbele.hu
Kibédi Varga Sándor
2011. 01.27.