Térey János

Fotó: Móricz Simon

„Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” Ignotus írta ezeket a szavakat Ady A fekete zongora című verse kapcsán, bő száz év előtt. Amikor 2001-ben –huszonegy évesen – elolvastam Térey János Paulusát, ugyanilyen érzésem volt. Káprázatos erejű, megkerülhetetlen munka, de –a szó köznapi értelmében – fogalmam sincs, hogy miről szól. „[I]nnen bizonyos értelemben nincs visszaút: a Paulust követően Térey már nem csinálhatja ugyanazt, mint eddig, egy ilyen feszítő ambíciókkal teli, öszszegző mű után a költői pálya belső súlypontjai óhatatlanul átrendeződnek” – írta Keresztesi József a könyvről. A Paulus tehát összegző mű; óriásira nőtt árnyék, amit – gondolhatnánk – nehéz lesz átlépni. Nos, átlépte.

Időközben Térey – aki, ne feledjük egy percre sem, par excellence költő – megjelentetett egy összegző jellegű válogatott kötetet (Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig, 2003), majd új verseket (Ultra, 2006), és belevetettemagát a színház világába. Kérdéses volt, vezet-e onnan visszafelé út a verses regény irányába. 2010 végéig megépült az út. Az átadás az ilyenkor megszokott protokoll szerint zajlott, mondhatnánk.

A Protokoll és a Paulus „versenyeztetése” – melyik a jobb? – olyan volna, mint választani a lélegzés és az evés között. Mindkettő alapvető szükséglet. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a Protokoll is összegző mű. Magában sűríti mindazokat az irányokat, legyen az líra vagy dráma, amelyeket a Paulus és a Sonja… óta Térey bejárt. Ebből következően, markánsan különbözik az előző verses epikától. A történetvezetés pontos és összeszedett, a formai brillírozás – habár a rímtelen blank verse, főképp ilyen hosszan „kitartva”, nem az egyszerűség netovábbja; elég legyen csak Shakespeare nevét említeni – némiképp háttérbe szorult. A Protokoll már egy olyan szerzőt mutat, aki a Paulus írójánál – annak tehetségbeli őserejét megtartva – jóval pontosabb, letisztultabb, elegánsabb.

A Protokollal Térey megvalósította azt, ami – talán – minden költő álma. Nevezetesen, hogy olyan regényt írjon, amelynek minden egyes sora verssor. A sűrítés, valamint a hígítás aránya tökéletes. Ha innen nézem, próza, ha onnan nézem, költészet. „A Bem rakparton újra minden izzik / Az asztal körül, végül összeérnek / Eltérő nézetek, ápolt kezek.” Vagy: „Blanka összecsücsöríti az ajkát: / ’Nekem mindent tudnom kell’, így a grófnő. / ’Nekemmindenttudnomkell!’, így a kislány.” Vagy: „Halandó. Hosszú távú terve nincsen.”

Térey egyik legjellemzőbb – és számomra legvonzóbb – vonása: a kálvinizmusa. Ezen jelen esetben nem vallást, hanem habitust és szemléletet értek. Makacs, rideg, súlyos. A legkönnyedebben odavetett szava is valami meghatározhatatlan, sötét árnyalatban játszik. Akár verset, akár drámát, akár verses regényt ír, sorsában és sorsaiban ott dübörög az eleve elrendelés reménytelensége, és egyúttal biztonsága. A Zsoltárok könyvének hangja ez. „Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek. / S az emberek beszéde zűrzavar, / S az emberek beszéde förtelem. / Hogy boldogulnak a földi pörökben, / A sörház, kórház, hullaház között?” Mindig is lenyűgözött, ahogyan Térey képes a „túlságosan is mai”, ennélfogva sérülékeny és mulandó eseményeket, fogalmakat és tárgyakat beemelni a költészetébe. Sertésinfluenza, színielőadások. A titka szintén a fent említett habitus: akármihez nyúl, rögtön súlyossá teszi. Úgy képes mitologizálni az efemer dolgokat, hogy még csak nem is gyárt mitológiát köréjük. Pusztán az elhelyezés módja kelti az időtlenség érzését az olvasóban.

A Protokoll kulcsszava: a magány. Nem csupán a fabula és a szüzsé tekintetében (egy Mátrai nevezetű külügyér szerelmeiről és utazásairól van szó), de a szerző – lírai –alapállapota szempontjából is. Nem az ifjúkor magánya ez, nem is a művészetet övező romantikus elgondolásoké; hanem az érett férfikoré. Ennélfogva súlya és hitele van. És magával ragadó. „A hegyre / Egyedül megy föl. Semmilyen találka / Nincs megbeszélve mára senkivel.”

A Protokollt olvasni olyan, mint hazaérkezni egy kiürített lakásba, és találni egy cetlit, amelyen ez áll: „Talán visszajövök.” És csak miután szomorúan leroskadtunk, jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, ki üzent, hiszen egyedül éltünk mindvégig.

Remekmű. És ezt most nem a társasági illem mondatja velem.