Nehéz harmadikként megítélni két ember beszélgetését. Belekotyogni két barát évek óta folytatott eszmecseréjébe. Az olvasó állandóan fotózza (belül) a partnereket – a helyzetet, a szobát, a helyszínt, a hangulatot, hozzá a pálinka hiányát és meglétét. DARABOS ENIKŐ KRITIKÁJA.

Méricskéli a múlt, a morál, az Úristen, a nők, az írás, az icipici női cipők súlyát, mellőzhetetlen témáját, alakzatát. És? Mit mondhat végül? Kösz, fiúk, „ez jó mulatság, férfi munka volt!”

A felkínált voyeurizmus szabad élvezete – mi más lehetne Bartis Attila és Kemény István Amiről lehet című beszélgetőkönyve? Olvasóként kicsit szégyenkezünk, kicsit élvezkedünk, majd felváltva élvezzük, hogy szégyenkezünk, és szégyelljük, hogy élvezkedünk, s minthogy maguk a beszélgetőtársak sem bánják ezt az olvasói beállítódást (hiszen mi végre is adtak volna ki egy beszélgetőkönyvet, ha nem számolnak ezzel?), kétes esztétikai élvezetünk katarzisát hörpölgetve megkönnyebbülünk, hogy a végére mégiscsak került egy kis pálinka.  

A Magvetőnél megjelent beszélgetőkönyvben olyan témák kerülnek elő a maguk pőreségében, melyek mindkét író művészetét mélyen áthatják, ám valamiért – az írói szigor, önmérséklet, vagy talán a magyar irodalom természete miatt – nem kerülhetnek kifejtésre egy irodalmi mű struktúráján belül. Az olvasónak viszont kielégülésére szolgál(hat), hogy az eddig gyanított önéletrajzi háttér, szemléletbeli attitűd lám, most megnyilvánul, egyenesen kibújik a szög a zsákból. Ha kibújik. De az Amiről lehet című könyvben általában véve kibújik. A cím wittgensteini parafrázisának értelmében legalábbis fogjuk fel úgy, hogy mindaz kibújik, ami kibújhat.

Igaz, néha volt olyan benyomásom, hogy ez a kibújósdi sem megy minden esetben olyan olajozottan, mint mondjuk, az egzotikus Erdély-téma, ahol az emberek még ilyenek és olyanok, szemben a pestiséggel, ami viszont már ilyen vagy olyan. Illetve mindig is ilyen vagy olyan volt, leszámítva, amikor még nem, de az most nem téma. Az erdélyiség, mi több, a „transsylvanizmus” (37.o.) olyan átütő részét képezi a két író gondolkodásmódjának, hogy az lenne a meglepő, ha nem a teljes egyetértés hangján beszélnének róla. El egészen a „erdélyi magyar néplélek” (37.o.) tételezéséig, vagy a manapság oly vitatott autonómia-kérdésben elfoglalt álláspontjukig. Nem mondom, el tudtam volna viselni kevesebb egyetértést is. Több konfrontációt, kicsi szikrát, pár váratlan fordulatot.

Ilyen lehetett volna a nő mint kéjtárgy problematikája. Ha megmaradok a szeg metaforánál, a nő mint kéjtárgy szöge eléggé, hogy úgy mondjam, ki van ütve. Belülről ki van kalapálva, jöjjön csak ki, szúrja ki a textust. Aztán vita helyett előzékenységgel társuló egyetértés lett ebből is: „Soha nem éreztél késztetést, hogy úgy tekints nőre, mint kéjtárgyra? – hangzik a visszakérdezés Bartis sovány betűtípusaiból. „De” – vágják rá rögtön Kemény kövér betűi, jóllehet kiderül, hogy nem volt egyértelmű, mire is érkezik ez a gyanúsan gyors válasz. Bartis viszont mesterien forgatja a szót, és a férfitársadalom nevében jelenti ki a közösségi „mi” hangján, hogy „[m]indannyiunkban igen erős a késztetés kéjtárgyként tekinteni a nőre” (186.o.), majd az individualizáció műveletével rögtön el is helyezi  a személyre szabott választ, miszerint: „Önmagamról annyit tudok ez ügyben, hogy eddig még soha nem voltam képes úgy tekinteni egy élő, valóságos nőre, mint kéjtárgyra, leszámítva a legmélyebb szerelem pillanatait” (uo). És ezzel minden szépen visszasimul a humanista morál bensőségességébe. A vita ezúttal is elmaradt, holott persze kellett ez, jól jött a rövid, ám veszélyes futam, egyrészt az irodalmi művek szerelem- és nőfelfogása felől, másrészt az aktfotózás szenvedélybetegségének megértetéséhez.

És itt térnék át Bartis Attilának a beszélgetőkönyvben „mobiltelefonnal készített fotónaplóként” (189.o.) emlegetett A csöndet úgy című kötetére, melyen mintegy azonnal „lemérhetők” az eszmecserében kifejtett ars poétikák, fotográfusi hitvallások. „Borzongás, sírás. Megrendülés. Igen. A vers üssön. Jó nagyot” (61.o.) – mondja Kemény a költészettel szembeni elvárásairól. Bartis tagadja, hogy mindezt pl. a fotóművészet tudná hozni. Nem tudja, mert a fotográfus kívülálló, szemlélő, nincs benne, így eleve hátrányban indul a szó művészével szemben. Ha jól értem.

Elmosódott mobiltelefonos fotói viszont olyan hidegrázósan sejtelmesek tudnak lenni, akárcsak egy gótikus regény. Elhagyatottság, kitettség, halál. Lecsupaszított közeg, őrült tekintetek, fekete és fehér. Hamvadó cigarettavég, vasúti fülkék. A sehol nem lét otthonossága. A magány képi gondozása, ahol a gyűrűk hatnak obszcénul, nem a fotózott női fenék (341). Ettől azonban viszolyogtató lesz a fotó maga.

És nincsenek mondatok, nem lehet mondatokat megfogalmazni velük kapcsolatban. Ilyen megvilágításban még egy pisilő női altest is iszonyú, halált hozó szörnyként hat (81.kép), amelyhez képest az apa tárgyszerűen dokumentált halála (365) akár a megnyugtató bizonyosság alakzataként fogható fel. Az Amiről lehet című kötet közelségében szemlélve kétségtelen, hogy ez a „fotónapló” az Amiről nem lehet – és ezt A csöndet úgy című kötetcím nem is rejti el.