Grecsó Krisztián legújabb könyve, a Mellettem elférsz különös időutazásra viszi az olvasót. Ugrálunk térben és időben, ahogy az emlékező-gondolkodó főszereplő fiatalember összerakja a talált levelekből, naplókból felmenőinek életét, ügyes-bajos dolgait. Megjárjuk vele az utat Szegvártól, az ázott kenderszagú teleptől a Donig, vissza Erdélyen keresztül szinte Ausztriáig, majd fel Budapestre egy kicsit. Aztán megint a telep…

Menet közben segítenek a tájékozódásban a szemtanúk, idős ismerősök emlékezései, valamint a naplók is, amelyek vagy igazak, vagy szépítettek. Ki tudja? Nem is ez a fontos. Hanem az, hogy van egy történet, amelyet konzekvensen másképp tartottak számon a családban, mint ahogy az valójában volt. És van egy fiatalember, aki sem az időt, sem az energiát nem sajnálja, hogy végül mindennek utánajárjon. A múlt találkozik a jelennel, hogy aztán jövővé váljon…

Amikor Helga elmegy, és csak egy sms-t hagy hátra, az olyan, mintha kiürült volna az emlékező élete. Kegyetlenül fáj ez az üres hely benne. De mégsem a Helga után maradt üresség sajog igazából. Hanem a saját múltjának a helye. Fantomfájás amiatt, amiről tulajdonképpen nem is tud semmit. De amúgy belefér egy koszos fehér szatyorba. Naplóstól, fényképestől, mindenestől belegyömöszölve. És a fiatalemberben is ott van. A mozdulatai, a gondolatai, a testtartása, a haja színe, a grimaszai megőriztek mindent.

Minderről közben teljesen megfeledkezett. Pedig megígérte annak idején Juszti mamának, hogy gépre viszi a naplókat, digitalizálja a fotókat. Mielőtt megeszi a rothadás és a penész. A múltját. Az örökségét. Mert minden, amit szüleiről, nagyszüleiről csak tudnia kell és tudnia lehet, ott van abban a táskában. Csak a kezét kell kinyújtania érte, hogy aztán megértse, miért viselkedik így-úgy-amúgy. És miért történnek a dolgok vele így-úgy-amúgy.

Ahogy ott ücsörög és rágja magát nagymamája naplója felett, az az ő jelene, és egyben a szülei, nagyszülei jövője is. De akkor ki is ő valójában? Azon kívül, hogy egy fiatalember, aki állást kapott egy budapesti okmányirodában, illetve hogy Zuglóban lakik?

Amikor jön az a szerkesztő a kerületi laptól, és lyukat beszél belé, találomra kiválaszt egy régi fotót, és mivel valamennyire emlékszik nagybátyja történetére, hát megírja. A cikk megjelenik, örül a szerkesztő, ő pedig elégedetten dől hátra, hogy emlékszik, sőt jól emlékszik. De igazából nem tud semmit.

Mert az nem úgy volt, ahogy a családban mesélték, ahogy a szülei, nagyszülei megemlékeztek a nagybátyjáról. És ezt egy olvasói levélből kell megtudnia. Azonban innentől minden figyelme a családra irányul. És összerakja a rég elfeledett kirakóst.

Így már emlékszik a telepre, a kenderáztató bűzére, a szamár vontatta kocsikra. Már látja maga előtt a fiatal Juszti mamát, a házasságkötésben reménykedő Márton tatát – persze még ő is legény volt akkor. Ott van a képen Juszti mama, Márton tata, a másik tata is, a Domos, a nagyapák testvérei, apjának testvérei. Minden örömük és bánatuk egy rakáson.

Közben lepereg a szeme előtt a második világháború, a fogság, a gyalog megtett több ezer kilométer oda és vissza, utána meg az a sok küszködés, hogy élhető legyen az élet. Ötvenhat, budapesti szép remények, lányok, asszonyok, összezúzott álmok. És megint a telep: a nagybátyja halála, meg a szemétdombra kirakott orosz tévé Irinától. Meg ez a szatyornyi papír, ami maradt. Hogy kezdjen vele valamit.

Mert kell, hogy legyen elég hely ott mellette, és beférjen oda valaki. Úgy mindenestől. A jövőjével, a jelenével, a múltjával, az örökségként magával hurcolt, már ismert és még fel nem fedezett természetével együtt.

Kiadvány:
Grecsó Krisztián
Mellettem elférsz
Magvető Kiadó, 2011


Forrás:
olvassbele.hu
Oroszi Agi
2011. 02. 08.