„A gimnáziumi egyenruha belülről szervez" (240.) - világít rá Ljudmila Ulickaja Oroszországban 2007-ben, Elbeszélések címmel kiadott s magyarul nemrég Elsők és utolsók címmel megjelent válogatott novelláskötetének egyik mondata arra az atmoszférára, arra a sztálini érában uralkodó légkörre, amelyben a kötet legtöbb elbeszélésének a cselekménye játszódik. A szovjet nyomortanyák és barakkok keserves mindennapjait, a sztálini ideológia mind erőteljesebbé válása folytán elnyomott értelmiségi - főleg zsidó - családok üldöztetését látjuk magunk előtt ebben a három novellaciklust - a Szegény rokonokat, a Kislányokat, valamint a kötet magyar címét adó Elsők és utolsókat - ötvöző könyvben, amely ismét ékes bizonyítéka a világhírű írónő tehetségének.

A kötet ciklusainak említésekor nem véletlenül használom az ötvözés kifejezést. Ulickaja ugyanis nemcsak egy-egy ciklus elbeszélésein belül használ olyan motívumokat - visszatérő szereplők, helyszínek, tárgyak formájában -, amelyek a látszólag önálló, egymástól független történeteket mégis összefüggővé teszik, hanem bizonyos állandóan visszatérő elemek alkalmazásával a három rész történetei között is kialakít valamiféle egységet, valamiféle sajátos jegyekkel bíró univerzumot. Ennek létrehozásához viszont nem lenne elég sem maga az atmoszféra, sem pedig a visszatérő szereplők és helyszínek alkalmazása. Ehhez a sajátos univerzumhoz szükséges még valami, ami a kötet novelláin következetesen végigvonul, s ami talán az Ulickaja-történetek magával ragadó voltát is alátámasztja.

Ez pedig nem más, mint éppen a visszatérő motívumok jelenléte kapcsán elért hatás: az újra meg újra felbukkanó szereplők miatt ugyanis az az érzésünk támad, mintha egy családi fotóalbumot lapozgatnánk: mintha minden egyes írás ennek a fotóalbumnak egy-egy oldalát, egy-egy képét tárná elénk, bontaná ki, s a szereplők viszonyán és a bonyolult cselekményen keresztül minden egyes színét és árnyalatát is felfejtené.

Azonban Ulickaja remek esztétikai- és arányérzékét sejteti, hogy nem marad meg ennél a „lapozgatásnál", nem elégszik meg a „fotóalbum" képeinek szövegesítésénél, hiszen ez akár a lektűr irányába is elvihetné az írásokat. Ennél továbbmegy: a felszín, a fotóalbum-jelleg alatt írásaiban fel-felsejlő búvópatakként rejt el további konkrét fényképeket, illetve képeslapokat - tehát további képeket az amúgy is képszerű világban - amelyek minden esetben harmonikus emberi viszonyokat, idillikus tájakat ábrázolnak, s ezáltal a csöppet sem idillikus közegben élő szereplők vágyálmainak a tárgyát képezik. Ennek szemléltetésére csak néhány példát hoznék: a Kislányok ciklus Bárányhimlő című novellájában például a kamaszkor küszöbén álló s a szerelemre, a testiségre, a felnőttségre már igencsak fogékony kislányok néhány, fülledt erotikától sem mentes fotó láttán megpróbálják „leutánozni", a maguk módján létrehozni a felnőttek világát: papást-mamást kezdenek játszani - a fiúszerepeket is kiosztva - s ezáltal egymással meglehetősen intim közelségbe kerülve. Vagy az Elsők és utolsók ciklus Zü-űrich című novellájában az Oroszorszában élő Ligyija és a Svájcban élő Martin bimbózó szerelmük idején a közöttük lévő földrajzi távolságot lenyűgöző tájakat ábrázoló képeslapok küldözgetésével próbálják meg áthidalni. A Puskin-műre egyértelműen utaló, s így azt egyben intertextuális játékba is bevonó Pikk dáma című történetben pedig három, már-már élőképpé (!) merevedett hősnő sorsát a régen eltávozott, tudatalattiba száműzött férj és apa dúlja fel az idilli környezetet, Görögországot ábrázoló fotóival, boldogabb jövőt sejtetve számukra.

Csakhogy ezek a fényképek Ulickaja műveiben mindössze az önbecsapáshoz lesznek elegendők: a képek által felkínált pszeudo-boldogságba ugyanis mindig beleszól valami, s a közelinek tűnő idill az írónő tolla alatt egy csapásra, legtöbbször egy váratlan fordulat hatására szertefoszlik: a papást-mamást játszó kislányok egymás testi közelsége folytán egytől egyig bárányhimlősek lesznek, s a kamaszkor újabb fejlődési fázisába lépve, szégyenérzetük felerősödésével feszengeni kezdenek egymás előtt a pár nappal azelőtt még játéknak vélt tetteik miatt. A Zü-űrichben, miután Ligyija és Martin valóban egymáséi lesznek, Martin súlyos betegsége húz keresztbe minden további, a boldog életre vonatkozó számítást, a Pikk dámában pedig a kilencven éves nagymama, Puskin öreg grófnőjének Ulickaja-féle „változata" addig mesterkedik, addig zsarnokoskodik, amíg már szó sem lehet semmiféle Görögországról...

Az orosz írónő műveit olvasva azonban a történetek váratlan, negatív irányú fordulata semmiféle csalódást nem okoz: az olvasó úgy érezheti, hogy mindennek valójában így kellett történnie. Hogy nem is történhetett volna másképp, mert ha bármelyik, fotón ábrázolt, vágyott idill megvalósult volna, az már nem ennek a látásmódnak, már nem ennek a sajátos Ulickaja-univerzumnak lenne a nagyon is szerves része. S az igazi kiábrándulást valószínűleg az okozná.

Kiadvány:
Ljudmila Ulickaja
Elsők és utolsók - Válogatott elbeszélések
Magvető Kiadó, 2010

Forrás:
es.hu
Gyürky Katalin
2011. 02. 11.