"Ahol a sztori igazán intim, ott fiktív"

- A regény úgy indul, hogy van egy szerkesztő, aki kér az újságjába a főszereplő fiútól egy családi történetet és egy fotót. Ez tényleg megtörtént?

- Igen, volt egy hasonló történet a Digitális Fotómagazin-nal. Ki is lehet keresni az írást, a fotó is szerepel mellette. Az apám nagybátyjának történetét írtam meg. Megjelent a tárca, ott áll a képen egy férfi papi gallérral, oldalán egy tőr. Erre kaptam Pannonhalmáról egy levelet, hogy ez a férfi soha nem volt Pannonhalmán szerzetes, ahogy az a cikkben áll. Elég megdöbbentő volt. Aztán elkezdtem nyomozni. Mikor hazamentem, megkérdeztem a mamámat, aki elmondta ezt a történetet az apám nagybátyjáról, ami a regényben is szerepel. Akkor jöttem rá, hogy miről akarok írni. Nem a család volt a kiindulópont, hanem a párhuzamos életrajz-technika ugrott be először. Vagyis hogy ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra. Akkor esett le, hogy azt a tárcát én úgy írtam meg, hogy valójában rólam szól, nem az apám nagybátyjáról.

- Egy korábbi interjúban említetted, még nem tudja a család, hogy róluk írod a legújabb regényedet. Ez hogyan lehet?

- Most sem tudják még. Anyukámnak annyit mondtam, hogy ezt jó lenne, ha elolvasná. Ezt ő kikérte magának, mert hogy a többit is elolvasta. Ennyiben hagytam.

- A Pletykaanyu utáni botrányból kiindulva hogyhogy nem mondtad most előre, hogy mindenki számíthasson rá, a története felbukkan egy könyv lapjain?

- Nézd, egy ilyen történetet, amit én a nagymamámtól az édesapám nagybátyjáról megtudtam, egy család sem szívesen kürtölne világgá Magyarországon, ahol ennyire nincs tolerancia. De én mint regényíró erre nem lehetek tekintettel. De ahol a sztori igazán intim, ott fiktív. A nagymamám a történet vázát mondta el, ez egy negyedórás beszélgetés volt. Hogy a fiúk hogy nőnek fel, hogy lesznek szerelmesek, én találtam ki hozzá. A regény nagy részben fikció. Rengeteg olyan történet szerepel, amelyet nem is tudtam volna kinyomozni. És magamat sem kímélem. Például egyértelműen kiteszem magamat annak, hogy minden olvasó azt gondolja, hogy én járok kurvázni a Thököly útra.

- Akkor most mindenkit megnyugtathatunk, hogy mégsem jársz kurvázni a Thököly útra?

- És mindenkit a családban. Egyszerűen ez jutott eszembe: mindennap ott járok haza, látom a lányokat.

"Nem sima családregényt akartam"

- Három férfi hőse van a regénynek: az apukád nagybátyja, a te nagybátyád és Domos nagyapád. Azért választottad őket, mert ők a családból, akiknek titkaik vannak, vagy azért, mert ők azok, akikben felismerted magad?

- Inkább az utóbbi. Ezekben a figurákban az a közös, hogy ki akartak törni. Ily módon ők nagyon közel álltak hozzám. Nagymamám is szerepel a regényben, ő azért volt fontos, mert abszolút előkép. Két regényt írt. Neki nagyon fontos volt, hogy belőlem író lett. A négy elemit végzett asszonyt addig megmosolyogták, hogy írogat. Ezzel hitelesítettem, amit csinált. Mivel ő volt a legerősebb személyiség a családban, egyértelmű volt, hogy ő fontos szereplője lesz a regénynek. Így rostálódtak a figurák.

- Tudod, kiről nem mesélsz a regényben? Az édesapádról. Sokszor feltűnik háttérszereplőként, kemény jelenetekbe helyezed bele, például írsz az alkoholizmusáról. De aztán hallgatsz róla.

- Hát igen, az édesapám történetét nem akartam megírni. Ő külön regény lenne, az biztos. A regény elején szerepel három jelenet, amikor a főszereplő a lélek embereivel beszélget, pszichológussal, pappal stb. Utána azt mondja, hogy ő rájött, hogy nem a szüleinek akar megbocsátani, hanem tényleg meg akar tudni valamit a múltjából. Tehát nem sérelmeket akar föloldani. Én ugyanezt éreztem. Az apámról nagyon sokat tudok. De az egy másik könyv lett volna, és azt még nem akarom. Ahhoz még meg kell bocsátanom neki jobban, hogy meg tudjam írni rendesen.

- A nagymamád története nagyon szívmelengető, ő olyan női alak, mint Ursula a Száz év magány-ban. Csodálkoztam is, hogy nem folytattad az ő sztoriját tovább. Igaziból arra gondoltam, hogy direkt hagytad abba, mert meguntad, hogy rád sütik ezt a mágikus realista jelzőt. Nem akartad ezt a márquezi derűt erőltetni, ezért vitted el más irányba a sztorit, és így kerültek előtérbe a tragikus férfisorsok.

- Ez nem volt ennyire tudatos. Csak egyszerűen nem egy sima családregényt szerettem volna. Biztos vagyok benne, hogy fogom folytatni a történetet. Azt látom, hogy valahogy úgy lesz most már nálam, mint Szabó Magdánál, hogy többé-kevésbé mindig ugyanazt a könyvet fogom írni. De most engem inkább az a hihetetlen nagy erejű fölismerés mozgatott, hogy ezek a történetek mennyire a jelennek szólnak. Olyan történetet akartam elmesélni, amely nemcsak önmagában áll, hanem megmutatja, mennyivel több lehetsz attól, hogy ezeket a családi mítoszokat önmagadnak felkutatod.

"A hazaszeretet egyetlen formája jelenleg a sértettség ápolása"

- Szerinted ha tudom, hogyan ismerkedtek meg a nagyszüleim, az segít jobban boldogulni a világban?

- Van konkrét haszna is, amelyet pszichológiai módszerek is hasznának, például a családállítás. Eszerint ha megismered a család történeteit, és látod, hogy milyen krízishelyzetekben hogyan reagáltak, akkor sok mindent megtudsz önmagadról. Megérted, hogy benned is megvannak ugyanazok a szorongások, és ha tisztában vagy a saját szorongásaiddal, és azzal is, hogy arra hogy vagy képes reagálni, egy picit segíthetsz magadon.

- Voltál családállításon?

- Nem. Mondják, hogy mindenki nagyon kikészül tőle.

- Érdekel a pszichológia?

- Tanultam a tanítóképzőn. De ez a családi múlt most máshogy érdekelt engem. Az, hogy tudom a receptjeit a nagymamámnak, hogy tudom, hogyan jöttek össze, nekem magabiztosságot ad, ettől otthon érzem valahol. Nem kell semmit kompenzálnom. Tudom, hogy mi az a hagyomány, amelyben élek, és tudom, mit jelent, hogy szeretem ezt a hagyományt. Aki nem tudja, annak van szüksége állandóan arra, hogy fiktív kereteket kreáljon. És kompenzálva eljusson odáig, hogy árpádsávos zászló lengetve vonulásszon föl-le.

- Azt mondod, hogy a társadalmi szintű igényt, hogy legyen nekünk valami erősebb nemzeti hagyományunk, alulról, a családi mítoszokkal kellene kielégíteni?

- Igen. Ha megvan a nagymamád régi receptesfüzete, azon keresztül lehet a hazádat szeretni. A családi mítoszok a vasárnapi ebédeknél unásig ismételt történetekből születnek, és ha a kamaszkorunkat átvészeltük, visszatalálhatunk hozzájuk. Szerintem ez nélkülözhetetlen a túléléshez. Nézd, ma már a gyerekeink nagyon későn születnek. Ha nekem egyszer majd születik egy gyerekem, az már semmit sem fog látni abból, hogy én honnan jövök. Nem fogja elhinni, hogy én huszonéves koromban még fóliában szedtem a paprikát. De vannak történeteim, és abból meg fog érteni valamit.

- Szerinted miért nincs a magyaroknak ennél nagyobb mítoszaik, amelyek meghatározhatnának minket?

- Szerintem ez mikroközösségi szintig vihető. Tudod, mi lenne fontos? A helyi közösségi emlékezet. Voltam egyszer egy író-olvasó találkozón Nyíregyháza mellett egy faluban. Beszélgettünk az Isten hozott-ról, miért fontos benne a vérvád-történet. És megkérdeztem, miért, itt hol laktak a zsidó családok. És akkor hirtelen a tanító, a művelődési ház igazgatónője és az agronómus, hárman összerakták egy negyedóra alatt, hogy kik hol laktak, hogy hívták őket, mivel foglalkoztak. Egyszer csak észre lehetett venni, hogy beindul a közösségi emlékezet. A barátaink voltak, a szomszédaink voltak. Nem lehet az, hogy úgy tegyünk, mintha nem történt volna velük semmi. Ha van egy lokális emlékezet, abban a bocsánatkérés, a megbocsátás, a közösségi mítoszképzés nyitó momentuma lehet. Az, hogy félmillió magyart elvittek vidékről, az nem jelent semmit, azt én elképzelni sem tudom. De az már jelent valamit, hogy az három család volt a faluból. Ezeket a történeteket össze kellene szedni. A saját múltunkat ismernénk meg belőle. És a lelkifurdalás is felszabadulhatna végre.

- Nekem is van otthon egy dobozom a nagyszüleim szerelmes leveleivel. Amikor olvastam a könyvedet, elgondolkoztam azon, hogy miért nem veszem elő, és olvasom el őket. Azt hiszem, azért, mert a mai világban a múlttal való foglalkozás - időben és energiában is - luxus. Más dolgok vannak fókuszban.

- Akkor sem lehet megspórolni, mert ez lesz az eredménye, ami van. Semmi más nem maradt a múltunkból, csak hogy Trianon-szobrokat állítgatunk a sarkokra. Vagy hogy olyan városi kulturális tereink vannak, amilyenek. Szoktunk panaszkodni, hogy minket magyarokat miért nem szeretnek. Közben meg nincsenek kitalálva azok a felületek, amelyeken keresztül bennünket szeretni lehet. Például milyen jó lenne, ha lenne Esti Kornél-túra, és el lehetne menni azokba a kocsmákba, ahova Esti Kornél járt, vagy lenne a Várban egy Ulpius-ház. Prága ilyen terekkel van tele. Békéscsabán is Trianon szobor van, nem Tevan-szobor. Nem az jut eszükbe, akire a város büszke lehet: Tevan Adolf (békéscsabai nyomda és kiadó alapítója - a szerk.), aki Karinthyt és Adyt adta ki egy nagyközségből.

- Oké, szerinted miért akadtunk el Trianonnál?

- Ha a sérelem nincs feldolgozva, mindig az lesz az első. Ráadásul itt a sérelem olyan mérvű, hogy egyszerűen nem tudunk elmozdulni. Nincs erő már arra sem, hogy a határon túli magyarokkal foglalkozzunk. A hazaszeretet egyetlen formája a sértettség ápolása. Pedig én nem hiszem, hogy csak így lehetne szeretni a hazámat.

- Hanem a recepteskönyv.

- Így van. Ha az állandó trianonozás közben a személyes múltadról nem tudsz semmit, az azért elég torz, nem?

- És mit gondolsz, hogyan lehet innen elmozdulni?

- Az élő kapcsolat nagyon fontos lenne például Erdéllyel. Nem kiküldeni a középiskolásokat berúgni egy napra, miközben azt sem tudják, hol vannak. Hanem a Fókuszban beszámolni arról, hogy óriásbébi született Marosvásárhelyen. Vagy te tudod, milyenek a csíkszeredai hokicsapat rajongói? Hogy kik ott a sztárok? Miért nem valódi tér az? Hát nem veszett el! Úgy viselkedünk, mintha Erdély egy megesett lány lenne, akit tagadni kell a budai polgárcsaládban. Annyira nem tudjuk megbocsátani, hogy elvették, hogy lemerevedtünk. És így valóban elveszítjük őket.

"Valami kell a jelenbe"

- Ezt a könyvet is többször újra kellett írni az elejéről, mint az előző kettőt?

- Igen. Ezt a regényt egyszer már végigírtam, akkor a barátnő, aki elhagyja a főszereplőt, még nem volt benne. De láttam, hogy valami kell a jelenbe. Azt akartam elérni, amit mondtál te is, hogy eszedbe jutott a nagymamád doboza. És hiszem, hogy ezt ezzel a technikával lehet legjobban elérni. Ha csak simán el van mesélve egy családtörténet a jelenbeli nyomozás nélkül, akkor nem biztos, hogy ez eszedbe jut. Mehettem volna más irányba is, sok szereplő van. Nehéz is volt nem elindulni más vonalakon. Csak akkor szétesett volna az egész. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy legyen az előzéklapon egy családfa, hogy tudd követni, ki kicsoda. Odaadtam a kéziratot másoknak, hogy olvassák el. Mikor a másodiknál láttam, hogy családfát rajzolt magának, tudtam, hogy ez kell oda. A legújabb Márquez-kiadásokban is van családfa.

- Azzal kezdted az interjút, hogy az a fiú nem te vagy, ez nem a te családod, közben mégis a te családod rajzát mellékeled a könyvhöz. Ez hazárdjáték; azt sugallod, valóság, amit írsz.

- A modellek igaziak, a történetek kitaláltak. Vegyünk egy példát. Honnan tudnám én azt, hogy a nagyapám hogyan került hadifogságba ? Sehonnan. Ki kellett találnom. Ez olyasfajta történet, mint amit Szabó Magda csinált a Für Elise-ben, csak ellenkező irányból. Ő írt egy fikciós regényt, és azt állította róla, az a valóság. Őrült érdekes játék volt. Ennek következtében emberek elmentek Debrecenbe megkeresni a Tonelli-házat. Ami ugye nincs. Egyébként ha a magyarokban lenne egy kis spiritusz, már rég csináltak volna egyet. Nekem az a fixa ideám, hogy a fikciót remekül lehetne ilyesmire használni. Egyszer vitatkoztunk fiatal írók a Für Elisé-ről a Műcsarnokban, Szabó Magda is eljött. Akkor már járókerettel tudott csak szegény járni. Végighallgatott bennünket. Kérdeztük, hogy akar-e hozzászólni. Erre eldobta a járókeretet, kipattant a pódiumra, és olyan előadást tartott, hogy a végére én is azt mondtam, eh, akkor van Tonelli-ház. Hiába beszélgettünk előtte órákig, hogy ez nagyszerű könyv, de nem szabad az olvasót becsapni. Én annyit csináltam a regényben, hogy betömködtem a lyukakat.

"Kellett a multilégkör"

- Te fokozatosan távolodtál el a szülőhelyedtől, előbb Szeged, aztán Békéscsaba, Budapest. Melyik volt a legdrasztikusabb váltás?

- A Békéscsaba-Pest volt a legnehezebb, mert azt már felnőttként csináltam. Az első két évet az ellenségemnek sem kívánom. 2008-ban voltam a legjobban megborulva. Mondják, hogy vidékről vidékre egy várost megszokni egy év, Pestet megszokni kettő. Tényleg. Két óriási váltás volt, az egyik a város, a másik az életforma. Épp egy multinál dolgoztam.

- A Nők lapjá-ra gondolsz, ugye?

- Igen, a Sanoma.

- Mesélj már erről: hogy jött a Nők Lapjá-s munka? Az írók inkább irodalmi lapoknál szoktak dolgozni.

- Eljöttem Pestre, és szabadúszóként nyomorogtam másfél évig. Aztán egyszer egy beszélgetést kellett moderálnom a Nők Lapjá-soknak. Utána megkerestek, hogy van-e kedvem kipróbálni magam náluk. Sok tanulsággal járt, például megtanultam dolgozni, beosztani az időmet. De az írószakma nagyon finnyás, nagy kockázata volt oda elmenni dolgozni. Pedig végtelen számú példát lehetne sorolni, hogy a nyugatosok milyen munkákat végeztek. Krúdy álomfejtő rovatot vezetett. Az írók finnyássága az elmúlt negyven év következménye, nagyon el voltak kényeztetve.

- És mi volt később a baj?  Mesélted régebben, hogy "megritkult ott körülötted a levegő".

- Egy ilyen nagy cégbe nehezen lehet integrálni azt, hogyha neked van egy erős másik életed, márpedig nekem az írás ilyen.

- Nagyon megutáltad ezt a multilégkört?

- Kellett az. Megértettem egy csomó mindent a városból. Hogy a levegője miért olyan, amilyen.

- A multik felől megismerni Budapestet, az elég nyomorúságos képet adhat ki.

- Ne viccelj, ez sok ember. Jó tudni, hogy érzik magukat a fiatalok, hogy élnek. Látom írókollégáimon, hogy fogalmuk sincs, mi van ebben a városban.

- Most az Élet is Irodalom-nál dolgozol. Az nem egy fura helyzet, hogy te író is vagy, meg szerkesztő? Például ki fogja írni a könyvedről a kritikát?

- Nem lesz kritika, mert belső munkatárs vagyok. Képzeld el a helyzetet! A kritikarovat vezetőjének az asztala az enyémmel szemben van.

- Ha valaki még nem olvasott tőled semmit, melyik könyvedet nyomnád a kezébe?

- Ezt. Ebben van benne az, ami én most vagyok. Jelen pillanatban azt érzem, ez a legjobb. De ez szubjektív.

- Anyukádnak melyik tetszett legjobban?

- Nem nyilatkozott. Az öcsém az Isten hozott-at szerette jobban.

- Mennyi ideig írtad a regényt?

- Két-két és fél évig.

- Azt már mondtad korábban, hogy a cím a múltra utal. Hogyan találtad ki?

- Szabadidőmben verseket szoktam olvasni, mert a prózából elég annyi, amennyit a munka miatt kell olvasnom (Grecsó Krisztián az ÉS prózarovatának szerkesztője - a szerk.). Motívumokból kezdtem kombinálni. Félálomban jutott ez eszembe, és gondoltam is rá, hogy felkelek, és leírom, mert reggelre elfelejtem. De emlékeztem rá másnap, és akkor tudtam, hogy ez jó cím lesz.

- Most egy csomó olyat kérdezek, ami nem a regényről szó, hanem rólad, oké? Melyik a kedvenc Kispál-számod?

- A Forradalmár.

- Hova szoktál járni gőzbe?

- Rudas.

- Hiszel a horoszkópban?

- Nem.

- Mi a nicked a fórumokon?

- Nem szoktam fórumozni.

- A családban hogy szólítanak?

- Krisztián. Az edzőteremben néhányan Krisznek.

- Mi a kedvenc otthoni kajád?

- Nincsen. De csalódott vagyok, ha húsleves nincs.

- Lottózol?

- Nem.

- Mit láttál utoljára moziban?

- Az új Özpetek-filmet. Óriási Özpetek-rajongó vagyok. Ezt is szerettem nagyon. Arról szól, hogy fel mered-e vállalni, hogy ha vágysz valamire.

- Ha elkészülsz a regénnyel, kinek adod oda először elolvasni?

- Ezt egy középiskolás barátomnak. Ő nagyon fontos, a civil olvasó.

- Ki a legszigorúbb kritikusod?

- Nádasdy Ádám. Hullámos vonalat tesz mindenhova, és odaírja: "unalmas", "unalmas".

- Szoktál sorozatokat nézni?

- Amit nagyon szerettem, és rendesen megsirattam a végét, az a Szökés.

- Olvastad A tetovált lány-t?

- Nem, filmen láttam, nagyon tetszett.

- Mit sportolsz?

- Futok.

- Hova jársz kocsmázni?

- Akikkel Zuglóban jóban vagyok, azokkal a zuglói kocsmákba járunk. Mostanában a Kiadóba járok sokat.

- És milyen gyakran jársz haza a családhoz?

- Kéthavonta.