Zárt világ
(kiadvány: Az utolsó szénégetők)
Az új Bodor-kötet úgy új, hogy régi, de a „régi” ez esetben (sem) jelent elavultat vagy érdektelenségre méltót: számomra egyértelműnek tűnik föl, hogy a Bodor-korpusz minden darabja egyfajta állandó jelenidejűségben létezik, mind a tartalom felől nézve (olvasva), mind pedig az alkotói gyakorlatot tekinte (írva és újraírva). Az utolsó szénégetők tárcái a fülszöveg tanúsága szerint eredetileg a kolozsvári Utunk folyóiratban jelentek meg 1978 és 1981 között, s bár az Élet és Irodalom 2007–2010 között újraközölte őket, könyvben először kerülnek az olvasók elé. Nem mellékes tény, hogy Bodor 1982-es Magyarországra településéig kizárólag az Utunkban publikált, és eme 1965-től tartó időszak minden megjelent dokumentumát egybegyűjtötte a Digitális Irodalmi Akadémia — nem haszontalan összevetni a kötetbeli szövegek korábbi (ez esetben semmiképp sem lenne pontos az eredeti kifejezés használata) változatait, számba venni az átírások, módosítások mibenlétét és mennyiségét. Már a fülszöveg is utal arra, hogy eme „eredeti szándékuk szerint […] pillanatnyi […] hangulatok, kisívű történetek” leírása-megragadása céljából született darabok olyika később bővebb terjedelemben, kidolgozottabb formában megjelent „valódi” novellaként is, magam mégsem a műfaji kérdéseket érzem lényegesnek, hanem azt a sajátos világot, melyről (és amelyet) Bodor (meg)ír (és újraír). Voltaképpen nem egyszerűen ír, hanem teremt: mert bár ismerősek és közelinek tetszők (olykor ijesztően azok) a szereplői, a helyzetek, melyekbe kerülnek, s ahogyan „megoldják” azokat, mégis mintha folyamatosan el akarna bizonytalanítani bennünket a szerző (vagy épp a történetek elbeszélője), hogy valóban fikció-e az, amit olvasunk. Bodor Ádám írásainak abszurdba hajló, szürreális ízű helyzeteit szinte mindig sikeresen tartja meg azon az igen keskeny határsávon, mely elválasztja a lehetséges és a létező kategóriáit, a szövegek irracionálisnak ható elemei bizonyos perspektívából szemlélve éppen hogy racionálisnak tűnnek föl, s ilyenként válik ez a világ különösképp baljóslatúvá és könnyen összetéveszthetővé a mi világunk egy periférikus szegmensével, ahogyan Az aluljáró című szöveg beszélőjét téveszti össze valaki mással egy ismeretlen: „Bocsánat, szólít meg egy egyén az aluljáróban, összetévesztettem valakivel. Ezzel máris továbbsiet.” (72) fotó: Árvai András Jelen kötet rövid írásait olvasva eltölthet bennünket az ismerősség generálta felemás, zavarba ejtő és egyszersmind megnyugtató érzés, hogy a korábbi (pontosabban: korábban megismert, de későbbi) Bodor-írások levegőjét szívhatjuk be ismét, sőt olykor a magabiztosságot sugárzó déjà vu csalóka érzete lengi be őket — többnyire természetesen egyértelműen nem azonosítható motívumok kapcsán. Nem egyszerűen arra a már említett tényre gondolok, hogy eme tárcanovellák egyike-másika később átdolgozva „valódi” novellaként is megjelent, s ilyenként lehet „ismerős”, hanem arra a sajátos miliőre és jellemző környezetre, mely Bodor legtöbb írását meghatározza, s mely valóban világot teremt. Ez azonban nem egy koherensen leírható, önellentmondásoktól mentes világ, hanem egy konzisztenciahiányokból vagy ‑törésekből épülő, azok révén működő, a szubjetum szó szerint értett alávetett mivoltát az „ezt már láttam egyszer” dermesztő érzésével súlyosbító világ, mely a szövegek létrejöttét és működését, illetve a kisebb-nagyobb módosítások mentén történő átalakulását is alapvetően meghatározza, mimetikusan leképezve magát mindezekben. A bodori világ belső szükségszerűsége, hogy a szövegekben megjelenő paramnéziás állapotot kiterjessze az olvasóra is; mintha az ábrázolt, nyomasztóan sötét és zárt világ kényszerítené ki, hogy bizonytalanok maradjunk egyes tények és kapcsolatok mibenlétét és intenzitását illetően — hogy a szerző bizonytalanságban tartson bennünket. Mindez persze rabul ejti azt az olvasót is, akinek Az utolsó szénégetők lesz az első találkozása Bodor Ádám írásaival. Bodor Ádám Az utolsó szénégetők Magvető Kiadó, 2010 Forrás: prae.hu K. Kabai Lóránt 2011. 02.20.
2011-02-23 13:04:16
|
|