György Péter

Fotó: Móricz Simon

Nyughatatlan könyv ez, mely egyetlen oldaláról sem hagyja békességben tovább lapozni az olvasót, folyamatosan rángatja az ő szegény fejét függőlegesen, avagy vízszintesen: nincsenek benne semleges viszonyulásra módot adó pihenők, normális pulzussal tudomásul vehető sorok. Ez a szerző erénye, de a kor bűne is, melyben újra nyomasztóra nőtt a jogállam lebomlását kísérő közöny súlya. Azé a közönyé, melynek folyamatosságáról szól ez a kötet, mely a főhőst egykoron a halál küszöbére sodorta, azután pedig éltette őt, elkísérte a munkaszolgálatosok bori táborától a kommunistaként átlelkesedett évtizedeken keresztül a radikális antiszemitákkal való antiglobalista szövetségig.

Az a magas feszültség, amelyből egy oldalra sem tud kikapcsolódni az olvasó, a közösségi felejtés félelmetes következményeinek feltárása és e felejtés iránt tanúsított félelmetes megértés között keletkezik. György Péter egyszerre lát és láttat kegyetlen és megértő szemmel, s ez ritka és értékes látásmód. Annál is értékesebb, mert kiemel a felejtés elleni moralizáló és célzatos fölhívások végtelen ürességéből és reménytelenségéből.

György Péter nagyesszéjének legfőbb erénye a felejtés felszabadító erejének érzékeltetése. A felejtő ember kiszabadul a múlt nyomása alól, átéli a múlttól való szabadság, az újrakezdés eufóriáját; és például a zsidóságától megszabaduló exzsidó és a bűntudatától megszabaduló exzsidófaló így találja meg közös otthonát a közös hazában, a közös hazugság talaján... Miközben persze a „double think” rejtett oldalán mindenki emlékszik rá, hogy mire nem emlékszik, s lesz ekképpen György Péter heurisztikus formulájával „az emlékezés és a felejtés kettős ügynöke”.

Sötét kontrasztként pedig ott van azoknak az öngyilkosságba torkolló tragikus élete, akik az „élni vagy emlékezni” keresztútjánál az emlékezést választották, a fölfoghatatlan fölfogására, az átadhatatlan átadására szánták életüket, hősiesen és kényszeresen, rossz kor és rossz áron, mivel „1945 után a hidegháború kulturális normarendszerében a traumatikus múltak piaci értéke minimális volt”.

Az apa, aki kamaszként meglátja a társadalomból kivetett sorstársát a magyar parasztban, ekképp harcostársait a népi írókban, s így nem vesz tudomást azok antiszemitizmusáról, öreg antiglobalistaként jobbikos harcostársainak radikális antiszemitizmusáról nem lesz majd hajlandó tudomást venni. Aki belátja ezt az ívet, az antiszemitizmus iránti közöny vissza térését hat évtized múltán egy zsidóként halálra szánt ember életében, az bizony sok mindent megért.

A szerző fölmenőinek történetét társadalom- és kultúrtörténeti epizódok, kulcsfontosságúnak vélt mozzanatok egymásba fonódó elemzései veszik körül. A recenzens ezek némelyikéért lelkesedik (Ottlik apolitizmusának, Nádas „fotográfiai írásmódjának” történeti beágyazása, Karski, Kofman és a zsidó villa után koslató vitéz csenkei Csenkey vezérőrnagy története stb.). Másokat elvet (mert úgy gondolja, hogy a szerző Fábri Utószezonjának szereposztását abszurd módon túlértelmezi, Illyés Sorsválasztókját félreérti, Kondor historikus pannóit és Kokas pusztáját alulértékeli stb.). Ismét másokhoz pedig ambivalens módon viszonyul. Például felvillanyozza őt az a bátor és termékeny feltevés, hogy 1957. május elsején „jelentős részben ugyanazok az emberek ünnepeltek, akik 1956-ban is az utcára vonultak”. Ellenben György Péter anélkül beszél hosszasan arról, minő kompromisszumot ajánlott Kádár akkor ott a népnek, hogy bármi jelét adná ama beszéd ismeretének, amit ott Kádár valóban elmondott, s amelyben bizony nem mást: következetes megtorlást, kemény proletárdiktatúrát és kíméletlen kulturális nagytakarítást ígért.

Juhász Ferenc költészetének kiürülését és ennek összefüggését a költő politikai pozíciójával igen szemléletesen mutatja be a szerző, és egyéb szép példái is vannak, de abban már erőst kételkedem, hogy a szocialista humanizmus üres univerzalizmusának ideoló giai diktátuma tette volna tönkre a tönkre ment életműveket. Sokkal általánosabb és nem ideológiailag specifikus jelenségről van itt szó: minden művész a szürkék hegedőse lesz, aki engedi, hogy determinálja őt a társadalmi-politikai normarendszer, amiben él. A művészet ott kezdődik, ahol ezekből az elvárásokból kinő. Ennek mindenhol ára van, az ellenkezőjének meg jutalma, s aki nem megy le a mindennapi tudatból a kiátkozottak poklába, abból nem lesz dudás. Ettől függetlenül sem akarom elhinni, hogy az univerzalizmus esztétikai posztulátumáról ebben a korszakban hosszasan lehet értekezni Lukács György nevének említése nélkül.

Igazán jól esik György Péter méltatását olvasni a magyar neoavantgarde elfelejtett, vagy alig emlegetett személyiségeiről, de „az esztétikai rezsim legitimitásának” elsorvasztásában nem az övéké volt a főszerep. Abban sokkal nagyobb hatású művek sokkal nagyobb szerepet játszottak, Esterházy korai könyvei, élükön a Termelési regénnyel, Spiró Ikszekje, a kaposvári színház Sade-ja és Állami áruháza stb. stb.

A szerzőtől nem idegen a kronológiai nagyvonalúság, ami a recenzenst kissé zavarja akkor is, ha a mű szellemi értékét nem befolyásolja. 1939 tavaszához képest nem kettő, hanem három évvel később hajtották a magyar katonákat a Don-kanyarhoz, a Donkanyar katasztrófája idején még nem várták a véget a magyar zsidók vidéki városokban és gettókban, csak több mint egy évvel később, György Péter nem 1989-ben vitatkozott V. D. Gyvel, hanem 1990-ben, hiszen a vitatott cikket éppen az első szabad választások tévéműsorai „ihlették”... És a Bulla nevű színésznő sem Emma volt, hanem Elma.

Kiadvány:
György Péter
Apám helyett
Magvető Kiadó, 2011

Forrás:
nol.hu
Révész Sándor
2011. 04. 02.