![]() Könyvvé lett világ
(kiadvány: Bohócöröklét)
![]() A könyv címe mint összetett szó – bohócöröklét – nem könnyen olvastatja magát, nehézkes és keresett, vagy másfelől, ha tetszik, poétikus. A címadó szonett Fellininek szánt hódolat, a víg bohóc és a bús bohóc közti különbség megragadása, illetve e kettősség elmosása, amennyiben a versben a nevettető világ kerül szembe az azt figurázó bohóccal. A kép innen nézve aztán egyszerűsödik, és a kötet egészére rímel: a maszk, az álarc, a vers metaforája. Csakhogy ez a maszk, a szó éppen a világot helyettesíti, annak helyében áll, úgy viselkedik, akár egy szimulakrum: az eredetit, a valódit kellene fölmutatnia, de mivel ő maga lépett a helyébe, folyamatosan önmagára irányítja (vissza) a figyelmet. A Sötét tus, néma tinta a szó valós és metafizikai beírásának ismert dilemmáját vitte színre, a Bohócöröklét a szó közlőképességének hitelességére kérdez rá. Az előbbi kötet nyitódarabjában a következőt olvashatjuk: lelkesült dolog: könnyed / tömör darabka / égtükör fölösleges / rész, földi lom, szó, / játszi jégszilánk, pörög – a vers a befagyott tavon odébb rúgott jégdarabban megcsillanó ég és az ezt megjelenítő szó azonosságát vagy fölcserélhetőségét állítja, ahol a megnevezés, a szó ugyanúgy pörög a műben, ahogy a jégszilánk annak világában. Az ismert és gyakorta idézett KAF-mű, a J. A. szonettje tapasztalatában – „a szó a szájban senki: jövevény. / Megköt, felold a vándor szövevény – / hű mindenségben szétfutó gyökérzet / göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:” – a szó és a világ, az eredet (hang) és a megszólaltatás viszonya problematizálódik, ami pedig a Bohócöröklét egyik Dsida Jenőhöz írt darabjában a megváltozott értékrendre utaló reflexiót is az esztétikai tapasztalatnak a Heideggernél megalapozott (meglehetősen poétikus) szerkezetéhez közelíti: „Unt, romlékony anyag, lelki kacat, csiszolt / Apróság, csupa szó, s mégis a tiszta lét / Borzongása – a vers mozgat a fény felé, / Formát ad, s maradandón / Pörget minden örök fohászt.” (Búcsú az angyalitól – Elérhetetlen ének) A fenti három citátum literális és metaforikus mozgást egyszerre kifejező szava, a „pörög” ugyanúgy jellemzője a világnak, az anyagnak, mint az ezt megnevező szónak (vagy műnek), mely a vers horizontjában éppúgy matéria („romlékony anyag”), mint egyfajta anyagtalan anyagszerűség („lelki kacat”), aminek a költemény ad metafizikus távlatot („a tiszta lét / Borzongása – a vers mozgat a fény felé”). ![]() Az (újra)olvasás mint feltétel tehát egyaránt igaz a KAF-versek által megszólaltatott szövegekre, és az ez által keletkező új művekre is. Az idézetté (szét)íródó világban való gyönyörködés komponálja a kötetet, mely azonban továbbra sem veszít hangja eredetiségéből, pontosabban felismerhetőségéből. A bohóc maszkja mögött ott a betűvé, szöveggé, majd ismét hanggá váló KAF (akár az egyik Dsida-hommage akrosztichonjában), de ez a KAF csupán üres jelölő, távoli párhuzammal élve: „egy reprodukció reprodukciója”. „S mégis a szó csupa fény, csupa hang! De mi miért bomolunk ma? / Sors keze hordja csomóba a könyvet – kész Csomolungma! / Szép a világ, gyönyörű, örökös, magas égre kitártan: / Könyv a világ, csupa könyv, s ha hibás is, végre hibátlan.” (Rigmus a könyvről) Ha igaz az, hogy a művészet alkalmas a világ okozta sérülések gyógyítására, illetve képes megoldani, helyzetbe hozni, elmondani azt, amire a valóság képtelen, úgy a Bohócöröklét ennek dicséretét vagy kegyét is hordozza a könyv megdicsőülése által. A kötet utolsó ciklusa, a Gloria Mundi darabjai e dicséretet vagy kegyet viszik színre, méghozzá oly módon, hogy az íródó szöveg a benne működtetett trópusok olvasásának változékonyságával mutat rá a világban-benne-lét tapasztalatának változásaira. Az idegen szöveg és az ismerős hang, valamint dallam és mondás különös oszcillációja úgy teremti meg a versek „esztétikumát”, hogy a megszólaló hang és így a keletkező mű érvényességét – a vers belső logikájának, világának horizontjában – vissza is vonja. „Avult dallamhoz szívet szövegítsen / Némuljak el ha megremegtet ő / Galád legyek zord mint egy öreg isten / Nem szerető mert nem szerethető” – így a Per amorem Deiben. „S hasadt örömből, mint csalárd, keser víz, // rosszkedve, lelke éje szétszivárog… / Nem illenek beléje szép virágok – / Csak szív csörömpöl, tört, családi szerviz” – s így az Ötven felé a költőben. Előbb a hagyományhoz társítható, majd individualizálható szerepek, az önmagát meglelő, majd a nagyobb erő hatására elnémuló hang, utóbb az elszivárgó víz és a szerv matériái irányítják a trópusok retorikáját, s e kettősség a versek újraolvasásának allegóriája is: ahogy a szív motívuma mást és mást jelent az egyikben és a másikban, úgy a több helyütt megszólaltatott Dsida sem ugyanabban (tehát: nem identikus) formában kerül elénk a KAF-mű olvasatában. Amikor pedig a művek élő emléke a forma erején hangzik át (mint a Gloria Mundi legjobb szerzeményeiben), ott válik a kötet – a könyv valódi megdicsőüléseként – igazán világlóvá. Kovács András Ferenc Bohócöröklét Magvető Kiadó, 2011 Forrás: prae.hu L. Varga Péter 2011. 05. 15. 2011-06-06 14:24:53
|
![]() |
|