Hogy találkozhat Bajor Gizi, Pilinszky János és Orbán Ottó egyszerre, egy légtérben? Természetesen nem másként, mint a fekete-fehér oldalakon, Vajda Miklós tizenkét portrét összegyűjtő Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című, egy izgalmas regény hangulatával felérő könyvében.

Az 1931-es születésű Vajda Miklós élete során volt már a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora, politikai okokból munkahelyéről eltávolított, irodalmi bedolgozó, majd a The New Hungarian Quarterly angol folyóirat irodalmi szerkesztője. Írt regényt, emellett több szépirodalmi művet fordított angol és német nyelvből.

A könyvben válogatva összegyűjtött portrék majdnem mindegyike közelkép, belsőségesen ábrázolja a huszadik század számos nagyszerű művészének azt az életszakaszát, amikor a szerző annak tanúja lehetett. Szobrász, szerkesztő, színész, költő tekint ránk vissza a könyvből, gesztikulálva, szinte átjön a hangjuk, a mozdulataik és ha a művészetükön kívül kellene még valami, hogy jól megjegyezzük őket, Vajda Miklós a segítségünkre siet, mert az általa felelevenített emberi gesztusoknak, szokásoknak, ne adj Isten hóbortoknak köszönhetően szerethető, szimpatikus ismerősökkel lesz tele az emlékezés albuma. Olyan ismerősökkel, akiktől nap mint nap idézünk és a (könyvespolcainkról) tekintenek ránk, például ahogyan a Pilinszky-portréban jeleníti meg a költőt: „Hosszú percekig némák voltunk ott a szállodai szobában. Pilinszky János olykor föl-fölzokogott, én pedig simogattam a fejét. Aztán egyszer csak fölállt, megfogta, megszorította a kezemet, és közben lehunyt szemmel rám nézett. Megvolt ez a szokása, hogy hunyt szemmel és kis fanyar mosollyal kísért néma arcjátékkal, sűrűn, aprókat bólogatva jelezte köszönetét, mint egy bizalmas közlést. Azzal kiment a szobából.„

A címül választott portrécím mögött Pilinszky János angliai felolvasóútján történt szerencsétlenség és a költő amiatt (is) eleredő könnyei bújnak meg. Domokos Mátyás hátravetett fejjel, csendes nevetése, és a fiatalon együtt megélt kalandok felidézése, Vas István nyakkendőkötési szokásai (botlása? eltévelyedése?) Latinovits Zoltán kálváriája és a tragikus halála felett érzett mély fájdalommal megírt búcsú, Orbán Ottó betegsége mind-mind ezekhez az emberekhez tartozott, velük történt, Vajda emlékezései által valamilyen szinten ezeknek lesz az olvasó beavatottja, hogy szeretettel, részvéttel gondolhasson a korszak hús-vér zsenijeire.

A könyv vége felé beszámolót, naplószerű jegyzetet olvashatunk a New Yorkban 2001. szeptember 11-én történt szerencsétlenségről, azokba, a tornyok hűlt helyébe kapaszkodva elmélkedik, von le következtetést Vajda Miklós a megdöbbenés még mindig tartó érzésétől szabadulni kénytelen. „Nemcsak egy döbbenetes romhalmaz előtt állok majdnem-honfitársaimmal, hanem egy korszak határán is: háromszázmillió embernek kell megtanulnia, hogy Amerika sérthetetlensége véget ért. De Amerika sebe most még száztíz emelet mély.„

Vajda Miklós könyve nem pletykagyűjtemény, nem a szenzációvadászás durva tónusa, az olvasó ezt nem várhatja az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című kötettől. Amit várhat, az a szerző által követett portréhagyomány, a visszaemlékezés, megörökítés tiszta, őszinte művészete, az igazság, a lényeg túlzások nélküli feltárása. Nem gyászkeretbe foglalt, fekete szalaggal átkötött portrék ezek, nem tagadás, előfordul a feketeség, a keserűség az írásokban, mint ahogy a derű, a kedélyesség érzete sem kerül kívül a szövegeken.

A szerző az utóbbi néhány évtized írásaiból válogat, van, amin semmit, van, amin egy keveset változtatott, a hitelesség, a pontosság kedvéért. Szórakoztató és elgondolkodtató, elmerengésre ösztönző olvasmány, részlet a huszadik század óriásainak arcképcsarnokából.

 Ayhan Gökhan

Forrás: Cultura.hu (2012.04.05.)