A memoár irodalom nagy választóvize a hitelesség bizonyossága. Ismert tény, hogy minél híresebbé válik valaki, annál jobban növekszik azok száma, akik közeli gyermekkori barátai, de legalább is iskolatársai voltak, netán ők segítették át a matekkal, fizikával, stb. való bukdácsolásain. Vajda Miklós itt olyan emberek portréit vázolja fel nekünk, akiket kétségkívül velük bensőséges kapcsolatban ismert, így tudhatjuk, hogy amit róluk elmond, az igaz. Az ilyen emlékezéseket pedig éppen azért olvassuk, hogy közelebbről is megismerhessük azokat, akiket a nagyságukért csodálunk, kíváncsiak vagyunk a közéleti szobruk mögött rejtőző emberi vonásaikra, azokra a bizalmas részletekre, amelyekről ugyan gyakran pletykák és azok szintjén mozgó irományok garmada regél, ám amelyekről igazat csak a hajdani barát, közelálló tud mondani. Ahogyan itt Vajda szól Bajor Giziről, Pilinszky Jánosról - ő a címbéli költő -, Domokos Mátyásról, Latinovits Zoltánról, a szobrász Fekete Tamásról, Orbán Ottóról, Abody Béláról, Ferenczy Béniről, Vas Istvánról.

Vajda, maga is irodalmár, élvonalbeli műfordító és szerkesztő, kivételes ajándékokat, kivételes ismeretségeket kapott a sorstól. A magyar színjátszás egyik a legnagyobb nagyasszonya, Bajor Gizi a keresztanyja volt, s ő közeli kapcsolatban élhetett vele. "Ember és tünemény" - így emlékezik rá e kötet első írásában, megidézve páratlan varázsát. Latinovits az osztálytársa volt, akárcsak Abody Béla, Pilinszkyt is irigylésre méltó barátság révén, Ferenczy Béniéknél ismerte meg.

Latinovitsról írja "a kamaszkor közösen átélt szellemi és érzelmi kalandjai szinte testvérekké tettek bennünket..." Nagy szeretettel és ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a színészkirály tragédiáját, aki: "Mindig jó ügyért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel. Ő, aki színészként olyan biztonsággal és tökéllyel bánt emberi tulajdonságokkal és ásott le értük önmagába, egy gyerek konok értetlenségével reagált mások érzékenységére és korlátaira. Nem bírta elviselni, hogy a valóság konokabb legyen mint ő, aki jót akart." És, a portré zárszavaként: "Beteg volt, és azért a Latinovits Zoltánért, akit mi ismertünk és csodáltunk, neki Latinovits Zoltánnal kellett fizetnie."

Orbán Ottót "gyapjas hajú, dacosan éles tekintetű, koravén, csenevész és láthatóan neurotikus" kamaszként ismerte meg, ismét csak nem akárhol: Keresztury Dezső otthonában, ahová bejáratos volt, s innen a barátságuk végig kísérte életüket.

A legrészletesebb portré sokatmondó címe Requiem egy elfuserált zseniért, és Abody Béla sorsát kíséri végig, a féktelenül vidám közös gimnáziumi évektől Abody bukdácsoló pályájának és pokoljárásának végeztéig, amelyben nemcsak a zseni, az ember is széthullott. "Eredetiség, öntörvényűség, mentális erő, analitikus agy, fantázia, éles szem, pazar íráskészség, humor és ambíció bőséggel megvolt benne; egy zseni lehetőségei. De hiányzott mellőlük a magasabb cél felé törekvő elmélyült kitartás, sőt a magasabb cél is. (...) Nagyon jó barát volt. Melegszívű, megértő, segítőkész, törődő..." Ám olvashatjuk, nagyon is rászolgált Vajda búcsúszavaira: "Nem érdemli meg, de adj neki örök nyugalmat, Uram."

Ferenczy Béni sajátos sorsa erős adalék a 20. század itteni kórtörténetéhez. Onnan követhetjük, hogy 1918-ban lerajzolta Ady Endrét, és a történet Szovjetunión és Rákosi-koron át kíséri őt az 1967-es János-kórházi halálos ágyáig.

S hogy miért A vasnyakkendő a Vas István portré címe? Tessék elolvasni. Az is tetszeni fog.

Dr. Osman Péter

Forrás: Magyar Innovációs Szövetség hírlevele (2012.04.17.)