Vajdának köszönhetjük a nevezetes történetet: egy diákelőadásra meghívja keresztanyját, Bajor Gizit, aki a produkció végén egy gátlásos, hadaró, majdhogynem beszédhibás mellékszereplő osztálytárshoz megy oda, s javasolja neki, hogy legyen színész. Latinovits Zoltánnak hívták. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Vajda Miklóssal nagyon különös dolog történt. Hetven fölött lett belőle író. Addig irodalmi úriember volt, szerkesztő, fordító, a magyar irodalom propagandistája angol nyelvterületen, a negyedévenként megjelenő színvonalas angol nyelvű magyar folyóirat szerkesztője. Alkalmi szövegek, utószavak, nekrológok írója. Minden, amit csinált, elegáns volt, de hát az írósággal állítólag – Ottlik legalábbis így tudta – nem fér össze az úriemberség. Vajda memoáríró lett, s továbbra is elegáns, amennyiben élőkről nem hajlandó írni.

E kötetében zömmel emlékportrékat gyűjt össze, s az e műfajhoz tartozó régebbi írásaiból is válogat. A legkorábbi Bajor Gizi halálának ötödik évfordulójára született, 1956-ban, ezt követi húsz év múlva Latinovits portréja, nyolc év múltán Ferenczy Béni arcképe, s újabb nyolc évre rá egy nagyszerűen sikerült emlékezés Vas Istvánról, majd 2000-től szaporodnak meg az írások. És ezek is a legjobbak – mindenekelőtt a Requiem egy elfuserált zseniért, Abody Béla jellemképe.

Nem tudom, hogy a fiataloknak ez a név mond-e valamit. Annak idején híres ember volt, sokszor lehetett látni-hallani a televízióban és a rádióban. Engem történetesen a világból ki lehetett üldözni nevének említésével, mert ismeretlenek is szükségesnek tartották megjegyezni, hogy hangom színe és lejtése hasonlít az övére. Nem ismertem – Vajdának viszont ő is osztálytársa volt. Az idősebb irodalmi nemzedék nagy ígéretnek tartotta, s ahogy annak idején Babits Karinthyról mondta állítólag, hogy „ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni”, Vas István őt tartotta a fiatalok körében „a” zseninek. Egy másik generáció nehezen ellenőrizheti az ilyen legendát, érvényes művek híján. De Vajda visszaemlékezése érzékletessé teszi ezt a vadul kreatív, vakmerő, anarchista szellemet, amely nagy műveltséggel, bőven áradó nyelvvel s bámulatos humorral párosult, s talán valóban sok mindenre képes lett volna, ha valami frusztráció, kóros nárcizmus, elpuhultság, kényelem-, pénzszeretet és jellemgyöngeség el nem fuserálja.

1973-ban Abody Félidő címen kritikakötetet ad ki, amelyet így dedikál Vajda Miklósnak: „E recenziók mind-mind a Cica úréi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani a recenzióimat fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány recenziómnak megkegyelmeztem. Engedtem őket létre jönni s átnyújtom őket Cica úrnak: B.” Vajda Miklós talán magától értetődőnek gondolja, hogy mindenki tudja, de talán mégis érdemes lett volna megemlíteni, hogy ez egy híres idézet: ha a recenziók szót kicseréljük versekre és Cica urat Léda asszonnyal helyettesítjük, akkor Ady 1906-os Új versekjének híres dedikációját kapjuk. S ezzel máris előttünk áll egy kis Abody-féle remeklés: gátlástalan önkifigurázás, amely e patetikus sorokat nyúlfarknyi kritikákra, alkalmazott értekező prózára, megrendelt újságcikkekre alkalmazza, s ezzel végsőkig fokozza az abszurditást, amely azonban – s ezt ismerteti fel a játék – benne rejlik Ady szecessziós öntetszelgésében is.

A címadó emlékezés síró költője Pilinszky János. Vajda az 1980-as nagy kivonulást eleveníti fel: Weöres Sándor és Károlyi Amy, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Juhász Ferenc mellett Pilinszky és kíséretükben Vajda ment felolvasókörútra Angliába. Nagy siker, de mindenféle tragikomikus események szólnak közbe, balesetek, szállodai zavarok, s köztük a legsúlyosabb, Pilinszky megmagyarázatlan kirablása, hogy ugyanis tárcája nem, de belőle a pénze hiányzott, külsérelmi nyomok nem voltak rajta, s mégis két parkoló autó között fekve tért magához. Ez aztán feszültséget keltett, különösen Nemes Nagy és Pilinszky viszonya éleződött ki. Régi sérelmek szakadnak fel, többé-kevésbé mindenki gyöngén viselkedik, Nemes Nagy azért, mert tapintatlan és provokatív, Pilinszky azért, mert gyermeteg és hisztérikus, és így tovább. Nem a „nagy emberek papucsban” szemlélete ez – a legnagyobb akkor élő magyar költők karaktere jelentős vonásokkal gazdagodik e visszaemlékezés jóvoltából.

Fekete Tamás, a szobrász, Domokos Mátyás, a kritikus, Orbán Ottó, a költő és egyetlen külföldiként Edwin Morgan, a magyar költészet skót fordítója: ezek a tárgyai még e kötetben Vajda öregkori portré-művészetének. Az olvasó azt kívánná, hogy még újabb és újabb alakok kerüljenek bele ebbe a panteonba, s még azt is kívánná, hogy az ifjúkori – önjellemzése szerint „naiv és túlhabzó” – Bajor Gizi- és Latinovits-portrékat is újraírja, fölfegyverkezve az öregkori bölcsességgel.

S van még egy különös darab, a Londoni horror, amelynek alcíme a szerző saját neve. A bizarr helyzetek iránti érzék mindvégig jellemzi a kötetet. Az élő klasszikusok angliai vendégjátéka is ilyenre sikerült, az Abody-portrét hősének zseniális-borzalmas diákviccei keretezik, Vas István arcképe nyakkendő-kötésének különösségéből bomlik ki. De az író senkivel sem olyan kíméletlen, mint saját magával, mert életének azt a rettenetesen kínos történetét meséli el, amikor angol barátja vendégségbe hívja, hogy „érdekes költőkkel” ismertesse össze, s ő odamenet a londoni kertvárosban megoldhatatlan probléma elé kerül. Sehol nem talál nyilvános WC-t, a fölgyulladó utcai lámpák lehetetlenné teszik a diszkrét elintézést, a vizelési inger elhatalmasodik, s ő – berontva a vendéglátó lakásába – már nem jut el a mellékhelységig. Nos, ennek a hihetetlen történetnek az önkínzóan részletező és ugyanakkor frenetikusan mulatságos leírása zárja a kötetet.

Radnóti Sándor

Forrás: Revizor (2012.06.11.)