Megyek a Gresham Palotába. Interjút készítek Michel Houellebecq-kel. Lesz tizenöt percem. Egész héten azon gondolkodtam, vajon mit lehet kérdezni, miről lehet beszélgetni ilyen rövid idő alatt, hogy ne legyen lapos, ne csak arról szóljunk, ami már közhelynek számít. Nem beszélve a félelemről: mi van, ha a fő francia provokátor meg sem fog szólalni, csak ül és néz.

Kellene valami teljesen oda nem illő kérdés. Talán az, hogy hol vett utoljára cipőfűzőt, vagy valami hasonló. Lassan megérkezem. Nem lehet a cipőfűzővel kezdeni. Izgulok, no. Olyan lesz, mint egy első randi. Elképzeled lépésről lépésre, aztán úgyis minden másképp alakul.

Három lila fotel áll a Kossuthról elnevezett kis teremben, ahol majd beszélgetni fogunk. Ott várom, hogy megérkezzen. Amikor bejöttem, láttam, épp szünetet tart, dohányzik. Jó lenne nekem is rágyújtani, de most már mindegy, érkezik. Bonjour! Bonjour – köszönünk egymásnak, nem nyújt kezet, nem is mutatkozik be, minek, úgyis tudom, ki ő. Hova üljek? – kérdezem. Tökmindegy – feleli, majd lehuppan az egyik lila csodába. Milyen kicsi, félszeg, szinte törékeny. Fáradtnak látszik. Nem gondoltam, hogy kettesben hagynak, leülök én is, csak néz rám, nagyokat pislog. Muszáj megszólalnom…

Tovább!

Freytag Orsolya

Forrás: Kulter.hu (2013.04.30.)