Krasznahorkai László: Megy a világ
Papp Máté 2013. június 25.

Krasznahorkai László a tavalyi Prima Primissima-díj átvételekor köszönetnyilvánítás helyett egy kis történetet osztott meg a közönséggel. Egyik barátjáról beszélt, aki minden évben megnézi a Titanic című filmet, és minden egyes alkalommal abban reménykedik, hogy a hajó az utolsó pillanatban mégiscsak kikerüli a jéghegyet, majd hozzátette, ő maga abban bízik, hogy egyszer olyan könyvet fog írni, amelyben a mi Titanicunk is megmenekül végül.

Megy a világ című, legutóbbi kötetét olvasva akár fel is tehetnénk a kérdést: ezúttal sikerült-e az eddig megvalósíthatatlannak bizonyuló manőver? „Itt már a kikötőt jelző bóják közt hajózunk, kissé vakon, mert manőverünket a világítótorony alvó személyzete nem képes segíteni – hogy aztán odabent horgonyunkat abba a homályba vessük, mely kérdésünket, hogy akkor e nagyobb egész eme törvény magasabb értelmét tükrözi-e, azonnal elnyeli.” (26.)

A válogatott és új szövegeket körülbelül fele-fele arányban tartalmazó könyv (át)írásai most sem adnak végleges választ, inkább a felvetett kérdés(eke)t próbálják minél több oldalról – és egyre távolabbról – megközelíteni. Van-e menekvés az emberiség mindenkori, láthatatlan háborújából, kilépés a megalázottak és megszomorítottak világrendjéből? Létezik-e olyan tények mögötti valóság, amelynek rejtekében meglelhetjük belső békénket, vagy továbbra is arra vagyunk kárhoztatva, hogy eszmélet nélkül, szédülten forogjunk saját ördögi köreinkben? Krasznahorkai labirintusszerű szövegtereiben könnyű eltévedni, vagyis elveszteni a végeláthatatlannak tűnő, választ ígérő mondatok vezérfonalát, melynek felgombolyítását maga az író sem kísérli meg minden esetben. Inkább csak szelíden befelé tessékeli az olvasót. A Megy a világ elbeszélésfüzérében való (mozdulatlan) bolyongás során sem mindig kapunk fogódzót, a labirintus mélyén pedig végképp magunkra maradunk. A különböző történetek ugyanis éppen azon a ponton szakadnak meg, ahonnan beláthatóvá válna az addig megtett út(vesztő), ahol végre értelmet nyerhetne a szereplők látszólag céltalan kóborlása.

De van-e egyáltalán főszereplője, kiemelkedő alakja az elbeszéléseknek? A ciklusok (Beszél, Elbeszél, Elköszön) által megidézett Ő lenne az, aki a szövegek szereplőit életre kelti, és aki megszállottan merül alá az általuk előhívott rejtélyes téridőben? Gagarin, Palma Vecchio, Nietzsche, a berlini hajléktalan, a Shanghaiba utazó tolmács vagy a délnek induló estremozoi rakodómunkás mintha egyetlen lélek megannyi alakváltozatát mutatnák fel. Történeteiket is mindvégig ugyanazon a hangon halljuk megszólalni, egyfajta belső monológ részeként, melyben az elbeszélő kimondva-kimondatlanul önmagára reflektál: akár értekezik, akár kutatást végez, munkanaplót ír vagy elméletet gyárt, esetleg előadást tart, magáról beszél. Ezzel mintegy leltárba veszi kimeríthetetlennek tetsző, mégis kiüresedő létének szépségeit, miközben fejezetről fejezetre szabadul meg (az általa teremtett) varázslatos messzeségek és örökkévalóságok kábulatától, búcsúképpen pedig kijelenti, hogy neki „nem kell innen semmi”.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Kulter.hu , Papp Máté