(kiadvány: Lanzarote)

Akárhonnan közelítem is meg Michel Houellebecq Lanzarote című, az idei Könyvfesztiválra a Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötetét, mindig ugyanarra a megállapításra jutok: kevés. Ettől függetlenül persze szép gesztus az idelátogató botrányhős irodalmár felé (legalább ez kárpótolhatja – már amennyiben – a pódiumbeszélgetéseken átélt szenvedéseiért) ennek az eredetileg 2002-ben megjelent elbeszélésnek a kiadása, azonban már ennek módja is kérdések feltevésére ad okot. Az eredeti francia kiadás ugyanis a kilencvenoldalnyi szöveg mellett tartalmaz nyolcvanoldalnyi, a szerző által Lanzarote szigetéről készített fényképet is. Jelen kiadásban ennek nyoma sincs, hacsak a borítón található (egyébként nagyon jól eltalált) Houellebecq által készített fotó nem értelmezhető a kihagyott képekre való reflexióként. De ahogy egy (borító)kép nem helyettesíthet nyolcvanoldalnyit, úgy ez a – még ha tudatosan is, de – vázlatos elbeszélés sem ér fel a szerző korábbi (és későbbi) köteteinek összetettségével. Akkor sem, ha látszólag minden megvan benne, ami a szerző munkásságára jellemző, és a róla (és/vagy a műveiről) való beszédben megkerülhetetlen.

Adott a magányos, kiábrándult értelmiségi főszereplő, aki a társadalmi konvencióknak magát alávetve részt vesz egy csoportos utazáson a Kanári-szigetek egyikén, ahol teljesen ismeretlenekkel találkozva elégíti ki éppen aktuális (leginkább/kizárólag (?) szexuális) szükségleteit. Az utazás különböző szakaszainak leírása megfelelő alkalmat ad az ezredfordulón Franciaországban (és a világban) zajló eseményekre való reflektálásra különböző újságcikkek megemlítésével, valamint tévéműsorokban hallott vitákon való elmélkedéssel. A főhőshöz csatlakozó német leszbikus pár mellett a negyedik szereplőnek, Rudinak köszönhetően a houellebecqi történetből szintén nélkülözhetetlen, a társadalomból kivonulásra alkalmat adó (jelen esetben vallásos) szekta is központi szerephez jut. Mindezt a szerző jól megszokott, egyéni stílusában. A fent leírtak szolgálhatnának ugyan egy el nem készült regény vázaként – ahogyan erre Egy szöveg lehetőségei című recenziójában Vass Norbert is utal –, de mégsem erről van szó. Ebben az elbeszélésben a szereplők jelleme kifejtetlen marad, motivációik feltáratlanok (talán Rudi alakjánál látható erre némi törekvés, de az elbeszélés terjedelme erre sem ad alkalmat). Inkább a történet, és a szereplők sorsainak összefonódása okán megismert más történetek, konkrétan a raëlizmus bemutatása, válnak dominánssá.

Olvassa tovább !

Takács Éva

Forrás: ÚjNautilus (2013.06.03.)