Régóta megszokott dolog, hogy egykori sportolók önéletrajzi könyveket jelentetnek meg, ahogyan a magyar irodalom történetét akár csak felszínesen ismerő érdeklődő is tudhatja jól, mennyire gyakori téma íróinknál a sport, ezen belül is a labdarúgás. Mit kezdhetünk azonban egy olyan könyvvel, amit egy egykori sportoló és egyben egy többkötetes író írt saját tenisz-karrierjéről?

Úgy gondolom, bármelyik úton is közelítünk Maros András Semmi negyven című könyvéhez, nem csalódhatunk. Ez a könyv ugyanis tényleg egy memoár, abban az értelemben, hogy nem akar sem önfényezni, sem igazolni, sem leleplezni, nem a personal branding egy eszköze, mellyel gyakorta élnek aktív és már visszavonult sportolók egyaránt, hanem csupán valamit el akar mesélni a múltról. Másrészről azonban nem problematizálja az emlékezést, távolról sem kívánja felvenni a versenyt például annak prousti bonyolultságával. Azáltal viszont, hogy a történetmesélés aktusa lesz a kötet alapmotivációja, a szöveg eltávolodik, könnyen leválik szerzőjétől, és képes még akkor is tőle független életét élni, ha a szerző és a narrátori szerepben lévő központi karakter ugyanaz a személy. Avagy másként megfogalmazva: a Semmi negyvent olvashatjuk akár regényként is.

A történet alappillérei azok az egykori (és egyetlen még aktív) világhírű versenyzők, akiknek a nevei az egyes fejezetek élén állnak, John McEnroe-tól egészen Roger Federerig. Maros András mindegyik versenyző esetében a szerinte legfontosabb alaptulajdonságokat emeli ki, például Ivan Lendl kapcsán a hatalmas edzésmunkát és a profizmust, s ezzel állítja szembe a magyar edzésmódszereket, valamint, hogy ő maga nem nagyon szeretett edzeni, főleg az erőnléti edzéseket sunnyogta el. Stefan Edberg fejezetében a pályán és pályán kívül egyaránt mutatott elegancia, míg André Agassiéban a vagány punk karaktere lesz a központi elem.

Nem a felidézett teniszezőkről szóló ismeretterjesztő könyv tehát a Semmi negyven, sok újdonsággal nagy valószínűséggel nem szolgál az említett világhírű sportolókról. Más okból válnak tehát a róluk szóló történetek karaktereik kibontása fontos prózaszervező elvvé.  

Sporttörténeti, sőt kultúr- és életmódtörténeti jellege ugyanis mégiscsak van ennek a könyvnek. Maros egy a nyolcvanas években kamaszkorát élő kisfiú pályán és a mindennapokban bemutatott csetlés-botlásai révén rendkívül sokat elmond a felidézett korszakról, általánosságban és a teniszező közösség életére vonatkozóan egyaránt. A könyv lapjain nagyszerűen kirajzolódik az átmenet a még mindig kivételezett helyzetben lévő tanácsi alkalmazottak, a sportbüfében Coca-Colát is kapó elvtársak világa és a maszekok (hovatovább milliomos maszekok) világa között, akiknek gyerekei szinte minden olyan terméket birtokolhatnak, amit a vasfüggönytől nyugatabbra élő kortársaik is.  Paradox módon tehát mindkét világ a fogyasztási cikkekhez való viszonyról szól, s bár a könyv kis főhőse nem tartozik egyik réteghez sem, mégis logikus, hogy nem államelméleti, vagy alkotmányjogi aspektusból értelmezi a világot, melyben él, hanem a menő cuccok birtoklása és birtokolhatósága felől. Kinek van Donald kacsás rágója, és ki az, aki csak a kölcsönkapott csomagolópapírját szagolgathatja. Mire lehet költeni egy külföldi verseny után a kevéske zsebpénzt egy nyugat-európai boltban. Bele szabad-e kukkantani a menő iskolatársak tulajdonában lévő német ifjúsági és sportmagazinokba. Milyen amerikai csúcsmozit néz meg rossz minőségű VHS kazettán a barátokkal, és kivel megy szombat délután a McDonald's-ba elverni a pénzét kiskólára és sült krumplira.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Prae.hu, 2013. 10. 06.