Alighanem Charlotte Brontë Jane Eyre-je (1847) volt az első női fejlődési-nevelődési regény, amely kislány hőse árvaságát, nyomorúságos gyermekkorát, kórházi és intézeti falak közötti felnőtté válását, társadalmi akadályokkal és érzelmi hányattatásokkal nehezített önmagára – és önmaga helyére – találásának a történetét mesélte el, a lány- és asszonysors példázatos bemutatásának a szándékával. Az irodalomszociológiai, regénypoétikai és nőirodalmi szempontból egyaránt igen-igen jelentős regény idővel egy kevésbé magasrendű, ám annál népszerűbb irodalmi hagyománynak vált az ihletőjévé: a hol lektűrként címkézett, hol ifjúsági irodalomként megtűrt lányregénynek, ahogy ezt a fajta olvasmányt némi lenézéssel nevezni volt szokás újabb időkben. Nálunk is voltak művelői szép számmal: Beczássy Judittól Thury Zsuzsáig, Szalay Lenkétől Gergely Mártáig, Kertész Erzsébettől Dániel Annáig. Munkáikat főként a Móra Kiadó tette közzé, az erre a célra fenntartott ún. „Pöttyös Könyvek”-ben – az irodalomtörténeti folytonosságot jelzi, hogy a sorozatban a Jane Eyre is megjelent, mégpedig több kiadásban. (Igaz, jócskán megkurtított szöveggel és A lowoodi árva címre átkeresztelve, nyilván az irodalmi érték minimalizálása, illetve a szívre hatás maximalizálása végett.)

Első hallásra talán meglepő, de Tóth Krisztina új regénye, az Akvárium evvel a regénytípussal és irodalmi hagyománnyal vet számot. Leginkább cselekményében: ha gondolatban csontvázára csupaszítjuk, az Akvárium mélyén a Jane Eyre-i képletet találjuk, formailag (a felnőtté válás szakaszainak és állomásainak regénypoétikai alaktana lényegében ugyanaz itt is, mint a XIX. századi angol elbeszélésben) és tartalmilag (a hősnőt itt is ugyanolyan közönyös, érzéketlen, irigy és ellenséges társadalmi környezet veszi körül, mint az ősmintául szolgáló történetben).

Hogy tudatos mérlegelés vezette-e a szerzőt ennek a képletnek a kiválasztásában, hogy a téma vezette-e a formához, vagy ellenkezőleg, a forma sugallta a témát, nem tudhatjuk, és talán nem is kell túl sokat törni rajta a fejünket. Viszont azt már egyre feszültebb érdeklődéssel figyeljük, ahogyan haladunk előre az olvasásban, hogy mi is történik a regény tartóvázaként alkalmazott képlettel az Akváriumban: miként transzformálja, mégpedig meggyőzően és sikeresen, a vázra felhordott anyag – a jellemrajztól a környezetfestésen át az elbeszélés nyelvezetéig – ezt az ismerős (lebutított lányregényváltozatában egyenest kínosan ismerős) sémát a maximális újdonság és eredetiség hordozójává.

Ez a transzformáció – mely (előlegezzük meg konklúziónkat) végeredményét tekintve transzubsztanciáció és transzfiguráció is egyben, a séma diadalmas átlényegülése és varázslatos színeváltozása – a regény idejével kezdődik. Egy bevezető fejezet végzi el a szokásos tájékoztatást, amelyet minden regénykezdetnek így vagy úgy el kell végeznie: közölni az olvasóval, hogy kik a történet szereplői, valamint hogy hol és mikor történik, ami történik velük. A nyitány, mert persze nyitányként olvassuk, közli is velünk a szükségeseket: három női szereplővel ismerkedünk meg, Klárimamával (a nagymama), Verával (a lánya) és Vicával (az unokája), továbbá megtudjuk, hogy Budapesten vagyunk, annak is a szegényebb részén (egy pincelakásban), és mai időnknél évtizedekkel korábban, valamikor a hatvanas években, annak is a második felében, sőt a vége felé (működő gyárak, párttagkönyvek, alumínium éthordók, maszekok és hasonlók világában).

Ám a nyitány csalóka előjáték, legalább annyit el is titkol, mint amennyit felfed, eligazítja az olvasót, de ugyanavval a mozdulattal meg is téveszti. Leginkább azért, mert a regény végére érve felismerjük, hogy valójában nem az elbeszélés nyitányát, hanem a zárását olvastuk az első harmincegy-néhány oldalon, voltaképpen a (tartalmilag és időrendileg) utolsó fejezet került a regény élére. A nyitány így azt sugallja, hogy Vica, az óvódáskorú kislány lesz a regény hősnője, az Akvárium az ő felnövésével, nevelődésével és kiformálódásával foglalkozik majd – de a későbbi fejezetekből kiderül, hogy Vica nem kezdet, hanem végpont, a történet igazából anyjának, Verának a története lesz. Olyan történet, amelyben a Klárimama lakásában található tárgyak közül egy játékbabának és egy akváriumnak lesz – azazhogy volt – fontos szerepe. Ezek itt, az első fejezetben egyelőre „üres”, jelentés nélküli, esetleges tárgyak, legalábbis az olvasó számára, később derül ki róluk, hogy – az időrendben korábban történtek során – afféle leitmotivként működtek, tehát az olvasó a maga olvasói időrendjében majd igyekszik jelképiséget tulajdonítani nekik, szimbolikus erővel feltölteni, esetlegességüket szükségszerűséggé transzmutálni és transzfigurálni.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Takács Ferenc, Mozgó Világ Online, 2013. október 7. 

A kritika megjelent a Mozgó Világ 2013/9-es számában.