Bereményi Géza regénye esőtől esőig tart. E keret találóan összegzi a könyv megtisztító-borús hangulatát, az egyforma, hideg cseppek közé pedig – úgy hiszem – a kötet megírásának miértjét és módját is elrejtette a szerző. Metaforikus értelemben persze. – Vass Norbert kritikája Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényéről.
Szóval ázni. Ázni annyi, mint benne lenni. Az esőben, egy történetben, barátságban, szerelemben. S benne láthatatlanná válni, s attól fogva semmi egyebet nem látni. S miután véget ért – mert bármennyire végeláthatatlannak tűnik is annak, aki ázik épp, egyszer minden zivatar eláll –, cseppenként gyűjteni össze azt, amiről szólt. Vagy megpróbálni legalább. És belátni, hogy ez képtelenség, de tudni azt is, hogy hallgatni róla legalább ennyire lehetetlen. Eltévedni aztán eshetőségek és tények között, de szólni mégis, mielőtt minden csepp felszárad. Valahogy így körvonalazható ez az esőtől esőig tartó regény.
Bereményi könyve elsőre – az esőben állva még – szimplán egy nyomozás krónikájának tűnik. Az író regénybeli, Dobrovics nevű alteregója azt kutatja, vajon lehetséges-e, hogy rokona, esetleg testvére a szellemi társ és jóbarát, a titokzatos Doxa. Olyasvalakit keres, aki hozzá hasonló, olyat, akiben bízhat. Rögeszméjévé válik a vizsgálódás. A régieket faggatva és a könyveket bújva arra döbben rá, hogy a két nem is oly távoli korszak – a negyvenes és a hetvenes évek eleje – sokban hasonlít. Esős, szürke éra mindkettő, egymásba illeszthetők, építőkockáikat a hallgatás tapasztja össze. „Énszerintem folyamatosan háború van. Más korban járunk, mégis ugyanaz a tapasztalat.” Akárcsak a titoktartás terén.
A szerző szívesen él a fogással, hogy Dobrovics – vagyis voltaképpen a saját – töprengéseit, kétségeit mintegy a szövegben feledett (olykor túlontúl direkt) széljegyzetként állítja a történetmesélés szolgálatába. A megformálás, a megszólalás mikéntjével birkózik. Számomra ezért az évtized-palimpszeszt vizsgálatánál izgalmasabb nézőpontnak tűnt az elbeszélés nehézségei felől közelíteni a szöveghez. A titkot kutató író dilemmáit figyelve ugyanis újra csak csendre lelünk. Egy fél életen át cipelt titok súlyos némaságára. A könyv ennek a hallgatásnak a megtörésére tesz kísérletet. Előbb szavakkal, majd furcsa jelbeszéddel.
A kötet címszereplője, Vadnai Bébi a negyvenes évek elejének ünnepelt szépsége. A budapesti éjszaka a lábai előtt hever, hűvös kacérsága elbűvöli a háborút delíriumban és cigarettafüstben váró fővárost. Ő a vágy titokzatos tárgya, de az első számú csábító is, egyszerre testesíti meg tehát a Nőt és a Kígyót. Bárkit megkaphat, neki persze kizárólag az kell, akit látszólag sehogysem. Bébi kiállhatatlan, de állhatatos. Így sikerül megszereznie az egyetlen férfit, aki számít neki, az orvost, aki szeretve gyűlöli őt. Ám tudja azt is, hogy megtartani nincs már ereje. Ezért végzetes döntésre szánja el magát.
A regény központi motívumaként kijelölt „atipikus románc” – Bébi és Szemző doktor viszonya – megfeleltethető a szerző és tárgya közt dúló hosszú szerelemharcnak. A könyv legfőbb kérdése pedig – milyen gyermek születik vajon a hassliebéből? – tulajdonképpen a regény tétjeként is értelmezhető. A kérdést írói témaként – ha a könyvnek hihetünk – Dobrovics/Bereményi induló novellista korában, a Muskátli eszpresszó asztalánál, valamikor a hetvenes évek első felében vetette fel először. Hogy aztán majd’ negyven év és több tízezer gondosan, golyóstollal körmölt oldal múltán ismét nekiveselkedjék. Belefog hát a titok áthagyományozásába, a talány kihordásába, egy valószerűtlen karakter megírásába.
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Vass Norbert, Litera.hu, 2013. november 2.