Takács Zsuzsa nemrég megjelent kötete, a Tiltott nyelv már a fedőlapon kérdésekkel szembesít: hogyan lehet egy nyelv tiltott, mit foglalhat magában egy teljes kötet, melynek önmeghatározása a kötet anyagának tiltását hordozza? A további megfontolások pedig érinthetik a kérdést: miért áll egy korábbi vers címe egy majd tíz évvel későbbi kötet fedőborítóján. Mindez visszatérő szerkezetet hoz létre ebben a költészetben, mely önmagát apróbb változtatásokkal meg-megújító folyamatként is leírható. A kötet rétegződése és megjelenése tehát nem csupán a legutóbbi kötetet, A test imádása. Indiát idézi, de a 2004-es Üdvözlégy, utazás! címűt is: hasonló szerkezetben épül fel a kötet, minthogy négy ciklus található benne, előtte egy bevezető verssel. Az ismétlés és a költemények új kontextusba helyezése nem idegen Takács Zsuzsa poétikai megfontolásaitól, s ekkor a címadó mottóvers mellett gondolhatunk A test imádása. India-kötet Maszk II. ciklusára, mely egy korábbi kötet válogatását tartalmazza. A visszatérés spirálos szerkezete szerint írható le tehát e három legutóbbi kötet meg-megújuló lánca, melyben a versek egymással és más költészetekkel, prózai szövegekkel is dialógusba kerülnek. Ezt jelzi a gyakorta megforduló vendégszöveg-jelenlét, mely egyidejűvé emeli a térben-időben különállót. Így alakulnak a Babits-metaforák az Egyszer csak című költemény, sőt A gyász előérzete ciklus alapmetaforáivá. Az olvasmányok beszivárgása az élet szövetébe („Hol olvastam ezt?”) lazítja a sorok szerkezetét, a talált és teremtett metaforák pedig rendezik a világ térszerkezetét: „A kinn feledt nyugágyban az éjszaka felé / fordítva arcodat lehunyt szemmel pihensz” (Vizitáció), vagyis a Pilinszky-metafora előhívja az Apokrif kapcsolódó szakaszait, s ezáltal felerősíti a költemény kővé dermedő folyamatit: „Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni  őket, és ne akarjunk leesni”.
A kötet borítója vezeti a befogadói figyelmet, s ezen haladva két pólus különösen jellegzetes: a kép és a cím által megjelölt. A nyitókép – melyet a korábbi kötetekhez hasonlóan ismét Szilágyi Lenke fotója díszít – egy fekete-fehéren megjelenő, tojásformájú kőre fókuszál. Ez egyszerre mutat egy elidegenítő gesztust – különösen a nappali fénytől való megfosztottságban, így a színekről való lemondásban –, másrészt reciprokát is, hiszen rövid bepillantást enged a líra centrumába: a jéggé dermedés, a megkövülés metamorfózisába. Ahogy a Test imádása. India  kötetből megismételt, Camille Claude emlékére írt versben olvasható: „Túlzottan meleg a kabátod, Rodin! Ujjaim alatt márványfejek rejtőznek, és minden / erőmet össze kell szednem, hogy / kiszabadítsam őket a megkövült tojásból. Ám ha a fagy fölenged, / és szívemen megtörik a jég, elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is.” (Egy beszélgetésre). A feltárt önellentmondást, mely a hőérzetek hagyományostól eltérő kezelésében nyer kifejezést, a kő metamorfózisa oldja fel. A hideg, a jég, a dermedtség válnak kényszerű vágyott, életalkotó tényezőkké, távol a melegséget, bizalmat, szenvedélyt jelző metaforáktól. Az élet halál, a halál élet, s a paradoxonok működtetése meghatározóvá válik a kötet egészében. A romantikus ugyanis mindig a tragikust készíti elő, előérzetszerűen. Ez tehát az egyik meghatározó jelentésréteg, amely – a kötet egészét, mint műalkotást tekintve – felhívja magára a figyelmet.  Ezen kívül a borítóképen bepillantás nyílik a kavics szemcséi közé, s miközben a feketének és fehérnek számtalan árnyalata, de sosem a tiszta színe látszik, ugyanúgy a kontúrok élességének és homályosságának különbsége a szemcsék elhelyezkedésének megannyi változatát tárja föl. A képen nincs fekete és nincs fehér, csak a két szín keveredésének széles palettája. Az oppozíciókból (kicsi-nagy, homályos-éles, fekete-fehér, kint-bent) oximoronok végtelen alfajai válnak, megelőlegezve Takács Zsuzsa poétikájának egyik alapkövét, az említett retorikai alakzatok kedvelését. „Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” Élet (vagyis szerelem) és halál (kiüresedés, elvesztés, hiány) ellentétei között, de különösen a halál általi érintettség vonzásában-taszításában mozognak a versek.
A kép után a másik pólusra térve, a címként választott mottóvers utal arra a költői gesztusra, melynek eredménye a Takács Zsuzsa költészetéből ismert intellektuális-rejtőzködő poétika, mivel a „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta” olyan mértékű ellenállást jelent a kifejezésben, amely a végsőkig fokozza az önfeltárulkozás ellehetetlenülését. A közvetlen megszólalás elutasításának belső sürgetése a kötet egészére jellemző nyelvi kóddá válik. A kerülőutak keresésének eredménye pedig az a változó identitású szubjektumokkal rejtjelező költészeti megszólalás, amely végül mégis közös nevezőn beszél: a kívülálló barát, a dermedtségben élő vad, a lépcsőházak, a park, az egymásba nyíló szobák, a műteremlakás tereinek körkörösségében őrlődő, illetőleg a parkból, házból kizárt szereplők mind más-más módon, de a tragikus és a romantikus egymáshoz való viszonyát értelmezik.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szalagyi Csilla, Új Forrás Online , 2013. november 18.