Amikor egy szervezett nyaralás balul sül el, az ember kézenfekvőnek találja az utazási iroda szolgáltatását hibáztatni anélkül, hogy inkább önvizsgálatot tartana. Ezen cégek kínálatában manapság olyan „egzotikus” helyekkel lehet találkozni, amelyek bár elsőre izgalmasnak tűnnek, végül nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A Kanári-szigetek részét képező Lanzarote is éppen ilyen hely, legalábbis Houellebecq regénye szerint. A mű idén, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából jelent meg magyar fordításban – a rendezvény díszvendége épp a francia szerző volt.

Michel Houellebecq bő egy évtizede megírt rövid, alig százoldalas kisregénye majdhogynem banális történetre épít: egy, az ezredfordulón megesett nyaralás eseményeit és furcsaságait meséli el. Megemlítendő, hogy a sziget nevét felfedezőjéről, Lancelotto Malocello olasz utazóról kapta; Lanzarote a genovai tengerész keresztnevének spanyol megfelelője. A főhős így lesz a táj modern, 20. századi felfedezője – mint turista. Azonban gyorsan felismeri, hogy elhamarkodta a döntést, amikor hagyta magát rábeszélni az utazásra, ugyanis a vidék szinte semmilyen említésre méltó látnivalóval nem kecsegtet: mindössze néhány hegy, homokdűnék, kaktuszok fogadják az ideérkezőt. „A sziget gyöngécske ütőkártyáit számba véve egyáltalán nem meglepő, hogy Lanzarote-ot főleg az angolszász nyugdíjasok gyanús társasága látogatja, és persze fantomszerű norvég turisták (akiknek valószínűleg az az egyetlen létalapjuk, hogy igazolják a legendát, amely szerint állítólag valaki látta, hogy egyesek januárban is fürödtek a tengerben). De tényleg, mire nem képesek a norvégok?” (18. o.)

A táj bágyadt unalmat ébreszt, amely a főszereplőt is eltölti; számára a vakáció azon órái a legelviselhetőbbek, amikor a Music TV-t nézheti hotelszobájában. Rutinszerű életvitele, ebből fakadó magányossága, úgy tűnik, megváltoztathatatlan. Ezen pedig sem az idő; a vakáció szűk egy hete, sem a tér; az ismeretlen sziget nem segít. Nyaralása során megismerkedik egy belga rendőrrel és két (könnyűvérű) német lánnyal, akik társául szegődnek a környék bebarangolásában és az idő múlatásában; ám ők csak tovább mélyítik kiábrándultságát. Ismeretségei nem bizonyulnak tartósnak, a nyaralás után a főszereplő ugyanolyan magányosan utazik haza, ahogyan megérkezett a vakáció helyszínére. „Az ember otthon marad, örül, hogy soha nem csöng a telefon, és amikor véletlenül megszólal, nem kapcsolja ki az üzenetrögzítőt. Nincs újság, semmi jó hír. Nagy összességében ilyenek az emberek. Én is ilyen vagyok.”(84. o.)

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rostás Norbert,  Kultúra & Kritika, 2014. január 1.