Megjelent új regénye, a Megyek utánad, így beszélgethettünk vele családi múltról és énkeresésről, irodalmi marketingről és politikai populizmusról.

Magyar Narancs: A történet úgy indul, hogy a főszereplő fiú összefejel az óvodástársával azért a zsebkendőért, amelyet közös szerelmük kettőjük lába elé ejtett. Ez tényleg megtörtént?

Grecsó Krisztián: Nem, mint ahogy nagyon sok egyéb részlete sem történt meg a regénynek. A történetből néha kiszól egy másik beszélő, egyes szám első személyben, remélem, hogy ez egy izgalmas játék lesz, de ebből a szempontból ennél nem több.

MN: Azért valamivel mégis több, hiszen a könyvben végigkövethetők gyermek-, kamasz- és felnőttkorod helyszínei, és mindenütt úgy harangozzák be, hogy ez a legszemélyesebb regényed.

GK: Ez is igaz. Az első könyveim egy közösségbeli szerepet tárgyaltak. A legutóbbi, a Mellettem elférsz a családi múlt regénye. Most pedig szigorúan egyetlen egónak a változásaira, romlásaira, javulásaira koncentráltam.

MN: Hogy lesz az életből irodalom?

GK: Úgy, hogy a tétjeit, a fájdalmait akarom kiásni. Ebben a könyvben onnan akartam elrugaszkodni, hogy leírható-e egy ember élete a kapcsolatain keresztül. Arra jöttem rá, hogy a személyiség a simogatások és a bántások rétegeiből rakódik össze: ahogy szeretni tanul, és ahogy szerették.

MN: Megváltozott a viszonyod a múlthoz, miután írtál róla?

GK: Van egy nagyon szigorú olvasóm, aki a Mellettem elférsz után azt kérdezte, hogy ha én ennyire átrajzolom a családi múltat, egy idő után nem kezd-e az átrajzolt uralkodni a valóságon?

MN: Különösen kockázatos lehet, amikor önmagadat rajzolod át.

GK: A személyiséget árulni, átírni magad valamilyenné, mondjuk jó emberré, ez veszélyes játék. Különösen, ha elindul valami hírnév és ismertség, akkor már a környezeted is hajlamos úgy emlékezni, milyen ügyes gyerek voltál, a tanító néni szerint már akkor is látszott a tehetséged, amikor a betűkkel küzdöttél. Pedig egy fenét. Rajtam legalábbis nem, átlagos gyerek voltam. De hát olyan jó, ha azt képzeljük, vannak személyes hőseink. Beleszaladtam már olyanba is, hogy elkezdtem szituációkat boncolgatni, okoskodni, és a könyvtári beszélgetés után odajött hozzám egy bácsi, hogy akkor tessék megmondani, hogy legyen az unokáimmal, hogy kell azokat a generációs hidakat felépíteni? Azt feleltem, fogalmam sincs, gondolkodjunk erről közösen. De ő nem ezt várta, azt akarta, hogy segítsek. Ezeket a helyzeteket szigorú öniróniával lehet csak kezelni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Matkovich Ilona, Magyar Narancs, 2014. május 07.