Ebben a könyvben egy nagyon egyszerű állítás van – mondja Szilasi László. Súlyos társadalmi kérdésekre keres választ egyéni sorsokon keresztül. A harmadik híd a hajléktalanság regénye. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Ha egy szépíró hozzányúl a hajléktalanság témájához, az nyilván jól használható irodalmi alapanyagként, hiszen naponta szembesülünk vele. Hogyan lesz belőle regény?

Szilasi László: 2001-2008 között Szegeden, Alsóvároson laktunk a Szivárvány utcában. Volt ott egy jó erőben lévő ember, volt családja, munkahelye, lakása, aztán az asszony elhagyta, albérletbe költözött. Dolgozott még, de megviselte a család széthullása, inni kezdett. Elveszítette a munkahelyét, pár hónapig küzdött alkalmi munkákkal, de egyszerre kint volt az utcán. Mindez fél év alatt lezajlott, és ott aludt a házunk előtt. Jó tartású, jó humorú ember volt, az elméje tiszta maradt. Azt gondoltam, hasonló helyzetben én biztosan meghalnék. Lőrincz Sándornak hívták, híres szegedi hajléktalan volt, a helyi lap is több cikkben foglalkozott vele.

Szóval, azért kezdtem utánajárni a történetnek, mert arra akartam választ kapni, hogy miért maradt életben. Azonnal kiderült, hogy ez nem kérdés: a hajléktalanok csak társadalmi helyzetüket adják föl, biológiai létezésüket nem. Eszük ágában sincs meghalni, élni akarnak, csak nem kellenek azok a szerepek, amelyeket a társadalom lehetővé tesz számukra. Az érettségi találkozó, ami a regény nyitójelenete, szintén valós történetből indul. A regényben a Kanadából hazatérő Nosztávszky elmeséli az életét. Amikor a 25 éves érettségi találkozóm volt Békéscsabán, fölbukkant egy fiú, aki barátom volt a gimnáziumban, később 20 éven keresztül orgonaművész volt Kanadában. Az ő története nagyon szíven ütött. Kiderült, hogy egy másik osztálytársam hajléktalanság közeli állapotban van, Szeged környékén egy faházban él. Ő szerencsére visszatalált a társadalomba, nem lett hajléktalan. Ezek az élmények indítottak el ebbe az irányba, szerettem volna megérteni az egészet.

R: A hajléktalanokat a közterekről kitiltó rendeletek hozzájárultak ahhoz, hogy most nyúltál a témához?

SzL: Nem, ez régebbi történet: amikor a Szentek hárfája megjelent, már dolgoztam ezen a témán. Aztán jöttek az intézkedések, és a megszokott figurák eltűntek a megszokott helyekről. A másik nagyon rossz élmény 2010 rettenetesen hideg teléhez kötődik. Én akkor már jártam azokba az intézményekbe, ahol megpróbáltak mindent, hogy behozzák őket az utcáról. Nem jöttek. Láttam a pánikot a segítőkön, hogy egyszerűen tehetetlenek. Még a nagyon edzett máltaiak is.

R: Bármennyire szépirodalomról beszélünk, ehhez nem elég az író belső világa, hogy hiteles legyen.

SzL: A fotóművészek azt mondják Capa után, hogy ha nem jó a kép, akkor nem voltál elég közel. Közel akartam menni, ami nem volt egyszerű. Olvastam szakirodalmat arról, hogyan alakult ki a hajléktalanság, például Iványi Gábor könyveit és más tanulmányokat. Van egy barátom, aki pártfogó felügyelő, elvitt egy Szegeden működő, hajléktalanokkal foglalkozó műhelybe. Mondtam, hogy azért vagyok itt, mert regényt szeretnék írni a hajléktalanokról. Kiröhögtek. Erről nem lehet regényt írni, mondták. Aztán beletanultam az ottani dolgokba, meg lassan ők is elfogadták, hogy van ilyen.

R: Ez még nem szépirodalom.

SzL: Nem, de közel kerültem hozzájuk. Láttam például, ahogy jönnek a Moszkvai körútra, ahogy beengedik őket, már aki nem szívott vagy nem volt részeg, mert azokat nem. A legdurvább az Indóház téri női szálló volt, mert nemek szerint különítik el őket, és a nőket jobban megtöri az utca fizikailag és lelkileg is. Amikor két nő verekszik, karmolja egymást… Nagyon megrendített. Eljutottam azokhoz is, akik nem jönnek be az intézményekbe, kint laknak a telepeken. Az nagyon kemény. Volt egy mentős doktornő, aki hetente egy napot azzal töltött ingyen, hogy látogatta őket. Mentem vele, gyógyszereket vittünk vagy ruhákat. Ott már sátor sincs, nylondarabokkal takaróznak. Azzal, hogy kitiltották őket a városból, kiestek mindenféle ellátó rendszerből, megnehezítették, hogy vigyázzunk rájuk. Ott előbb-utóbb mindenki meghal.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vlasics Sarolta, Revizor Online, 2014. július 2.