Írassunk verset a diákokkal, elemzés helyett serkentsük őket alkotásra – javasolja Horváth Viktor, aki verstankönyvet állított össze A vers ellenforradalma címmel. A hiánypótló munkáért máris több kortárs költő, irodalompedagógus rajong. A szerzővel beszélgettünk.

Horváth Viktor (Forrás: http://konyvkultura.kello.hu)

Eddig főképp prózaíróként ismerhetett az olvasóközönség. Török tükör című regényedért 2012-ben megkaptad az Európai Unió Irodalmi Díját. Most megjelent egy szinte tudományos munka, egy verstankönyved A vers ellenforradalma címmel. Honnan jött az ötlet? A tanításban szerzett tapasztalataid segítettek a munkában?

Igen, a tanításból. Ez aktiválta a diákkori sejtést: hiábavaló és keserves dolog olyasmivel foglalkozni, amit mi nem csinálhatunk. Tehát az ötlet: állítsuk vissza az alkotva tanítást, ahogy az a többi művészeti ágban is működik; egyáltalán, ahogy mindenben működik, amit emberek tanítanak egymásnak: drámaórán a tanuló játszik, zeneórán zenél, testnevelés órán tornászik, ha autóvezetést tanul, akkor vezet, táncórán táncol. Csak az irodalomoktatásban tiltódott le az írás. Itt csak elemeztetünk. Elolvastatjuk a gyerekkel a verset, majd megmondjuk, hogyan kell elemezni, aztán a gyerek elemez.

De hát a művek analízisére szükség van. Ez ad módszereket és érzékenységet az olvasáshoz és az irodalom értéséhez.

Igen, de ha kizárólag elemeztetünk, szintetizáló mozzanatok nélkül, akkor csak boncolunk – megöljük a művet, és megöljük az örömöt. Én egyből az újraszintetizálásra figyelnék, tehát az interpretációra – olyan értelemben, ahogy az interpretációt a zeneművészetben értik: újraélés, újrajátszás. Ez nálunk újraírás. Reprodukáljuk a szöveget, tehát magyarra fordítjuk, ha világirodalmi művel foglalkozunk, magyar szerző esetén pedig átiratot, imitációt, paródiát stb. írunk. Ekkor úgy végzünk elemzést, hogy észre sem vesszük, az átirat vagy fordítás szintetikusan hordozza magában az elemző mozzanatokat.

Ez így nem fog beleférni a tanévbe.

Nem fog. Kevesebb szerzőre és kevesebb műre lesz idő. Viszont a jelenlegi sok művet nem a diáknak tanítjuk, hanem a felejtésnek. Mikor gimnáziumban kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nem tudom a tananyagot; az egyetemen a vizsgákra mindig gyorsan felkészültem, aztán ment a levesbe minden, gyorsan jött, gyorsan ment. Ha majd a tanuló saját élménye köti az anyagot, akkor emlékezni fog, és akkor lesznek olvasási stratégiái, akkor beépül a életébe az irodalom.

Az elmúlt időszakban rengeteg kezdeményezés született annak érdekében, hogy bizonyítsák: a költészet trendi, a költészet friss, a költészet fogyasztható. Van itt minden: slam poetry, kreatív írás, íróiskola etc. Lackfi János nem egyszer nyilatkozta, hogy a versírás tanulható. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy így van. De a kreatív írás kifejezést ne használjuk, mert az írás kreatív. Nincs kreatív zene, kreatív szobrászat, sem kreatív építészet. Legyen inkább a neve írás vagy írásművelés vagy írásgyakorlat. Tehát tanulható, ugyanúgy tanulható, ahogy a matek. Nem mindenki egyformán tehetséges benne, de mindenki átmehet a vizsgáin, és mindenki számára lehet öröm a tanulás. Módszer kérdése.

Sokan az oktatásban látják a hibát, amiért az emberek később elzárkóznak a verstől, s főképp a kortárs verstől, hiszen sokszor nem értik, félreértik. Példa erre legutóbb Varró Dániel tankönyvekbe felvett verse, ami ellen több szülő, olvasó kikelt.

Az értetlenség oka lehet érzéketlenség, és ez az oktatás sara. Az oktatás ismer komor pátoszt és fenséges honfibút, de iróniát, örömöt és reflektivitást alig. Az összes korok műveinek jó része ugyan erről szól, de nem így válogatták a tananyagot – az anyagban szereplő művek konfrontációra és önpusztításra hajlamosítanak. És a metódus! Nemrégen újraolvastam A Buddenbrook házat; a regény végén a tizenötéves hőssel átélünk egy iskolai napot, én pedig rémülten láttam, hogy ez ugyanúgy nézett ki 1880-ban, mint a saját gyerekkoromban. Óra eleje; számonkérés: rettegés, maradék idő; új anyag: kilazulás, érdektelenség. Ez a 19. század végi generáció csinálta aztán a világháborúkat. És a tanóra még mindig hasonlóan néz ki. És érdekes, a nemzet még mindig harcol.

A normális irodalomoktatás figyelemre, önismeretre, reflektivitásra, gondosságra nevel. Aki ír, az könnyebben is olvas, műveltebb lesz, könnyebben képzeli bele magát mások helyzetébe, türelmesebb, elfogadóbb magával és másokkal. Aki ír, az kénytelen újra és újra átnézni, javítani, újra átnézni és újra javítani. Ha ezt megtanulja, tudni fogja, hogy 1. hibázni szabad, a hiba előre visz; 2. ahogy a szövegemre rá tudok nézni kívülállóként, mérlegelem mások véleményét, s úgy ezt a jellememmel kapcsolatban is megtehetem.

Te is értekezel arról, hogyan lehetne az irodalomtanításban változtatni, milyen átalakítás lenne fontos az irodalom megszerettetéséhez, az érdeklődés, figyelem fokozásához. Valahol ez az elméletben működő módszer a gyakorlatban nem tűnik lehetetlennek? A régóta egyféleképp tanító idősebb vagy akár fiatalabb tanárokat nem lehet egyik napról a másikra átnevelni. Mi lehet akkor a reális megoldás?

A tanárok egy része nyilván nem akar írni és íratni, mert őket sem így tanították, viszont sok tanár már magától is kísérletezget írástanítással, mert rájött, hogy úgy könnyebb a dolga. Először a tanárképzésen kell igazítani, de közben elindulhat a változás a többi szinten is. Nagy munka alkotáselvűvé alakítani a tananyagot, viszont nem kell egyszerre megcsinálni, lehet mindig így tervezni a következő órát. Azon múlik, hogy elhisszük-e, hogy írhatunk. Ma ez a jellemző reflex: hogy jövök én ahhoz, hogy verset írjak? Hát úgy, ahogy bárki firkálgathat vagy dúdolgathat is, vagy hogy lefuthat délután másfél kilométert a parkban, és senki nem kéri rajta számon a mért időt.

Írassunk verset a diákokkal, elemzés helyett serkentsük őket alkotásra – javasolja Horváth Viktor, aki verstankönyvet állított össze A vers ellenforradalma címmel. A hiánypótló munkáért máris több kortárs költő, irodalompedagógus rajong. A szerzővel beszélgettünk.

Horváth Viktor (Forrás: http://konyvkultura.kello.hu)

Eddig főképp prózaíróként ismerhetett az olvasóközönség. Török tükör című regényedért 2012-ben megkaptad az Európai Unió Irodalmi Díját. Most megjelent egy szinte tudományos munka, egy verstankönyved A vers ellenforradalma címmel. Honnan jött az ötlet? A tanításban szerzett tapasztalataid segítettek a munkában?

Igen, a tanításból. Ez aktiválta a diákkori sejtést: hiábavaló és keserves dolog olyasmivel foglalkozni, amit mi nem csinálhatunk. Tehát az ötlet: állítsuk vissza az alkotva tanítást, ahogy az a többi művészeti ágban is működik; egyáltalán, ahogy mindenben működik, amit emberek tanítanak egymásnak: drámaórán a tanuló játszik, zeneórán zenél, testnevelés órán tornászik, ha autóvezetést tanul, akkor vezet, táncórán táncol. Csak az irodalomoktatásban tiltódott le az írás. Itt csak elemeztetünk. Elolvastatjuk a gyerekkel a verset, majd megmondjuk, hogyan kell elemezni, aztán a gyerek elemez.

De hát a művek analízisére szükség van. Ez ad módszereket és érzékenységet az olvasáshoz és az irodalom értéséhez.

Igen, de ha kizárólag elemeztetünk, szintetizáló mozzanatok nélkül, akkor csak boncolunk – megöljük a művet, és megöljük az örömöt. Én egyből az újraszintetizálásra figyelnék, tehát az interpretációra – olyan értelemben, ahogy az interpretációt a zeneművészetben értik: újraélés, újrajátszás. Ez nálunk újraírás. Reprodukáljuk a szöveget, tehát magyarra fordítjuk, ha világirodalmi művel foglalkozunk, magyar szerző esetén pedig átiratot, imitációt, paródiát stb. írunk. Ekkor úgy végzünk elemzést, hogy észre sem vesszük, az átirat vagy fordítás szintetikusan hordozza magában az elemző mozzanatokat.

Ez így nem fog beleférni a tanévbe.

Nem fog. Kevesebb szerzőre és kevesebb műre lesz idő. Viszont a jelenlegi sok művet nem a diáknak tanítjuk, hanem a felejtésnek. Mikor gimnáziumban kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nem tudom a tananyagot; az egyetemen a vizsgákra mindig gyorsan felkészültem, aztán ment a levesbe minden, gyorsan jött, gyorsan ment. Ha majd a tanuló saját élménye köti az anyagot, akkor emlékezni fog, és akkor lesznek olvasási stratégiái, akkor beépül a életébe az irodalom.

Az elmúlt időszakban rengeteg kezdeményezés született annak érdekében, hogy bizonyítsák: a költészet trendi, a költészet friss, a költészet fogyasztható. Van itt minden: slam poetry, kreatív írás, íróiskola etc. Lackfi János nem egyszer nyilatkozta, hogy a versírás tanulható. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy így van. De a kreatív írás kifejezést ne használjuk, mert az írás kreatív. Nincs kreatív zene, kreatív szobrászat, sem kreatív építészet. Legyen inkább a neve írás vagy írásművelés vagy írásgyakorlat. Tehát tanulható, ugyanúgy tanulható, ahogy a matek. Nem mindenki egyformán tehetséges benne, de mindenki átmehet a vizsgáin, és mindenki számára lehet öröm a tanulás. Módszer kérdése.

Sokan az oktatásban látják a hibát, amiért az emberek később elzárkóznak a verstől, s főképp a kortárs verstől, hiszen sokszor nem értik, félreértik. Példa erre legutóbb Varró Dániel tankönyvekbe felvett verse, ami ellen több szülő, olvasó kikelt.

Az értetlenség oka lehet érzéketlenség, és ez az oktatás sara. Az oktatás ismer komor pátoszt és fenséges honfibút, de iróniát, örömöt és reflektivitást alig. Az összes korok műveinek jó része ugyan erről szól, de nem így válogatták a tananyagot – az anyagban szereplő művek konfrontációra és önpusztításra hajlamosítanak. És a metódus! Nemrégen újraolvastam A Buddenbrook házat; a regény végén a tizenötéves hőssel átélünk egy iskolai napot, én pedig rémülten láttam, hogy ez ugyanúgy nézett ki 1880-ban, mint a saját gyerekkoromban. Óra eleje; számonkérés: rettegés, maradék idő; új anyag: kilazulás, érdektelenség. Ez a 19. század végi generáció csinálta aztán a világháborúkat. És a tanóra még mindig hasonlóan néz ki. És érdekes, a nemzet még mindig harcol.

A normális irodalomoktatás figyelemre, önismeretre, reflektivitásra, gondosságra nevel. Aki ír, az könnyebben is olvas, műveltebb lesz, könnyebben képzeli bele magát mások helyzetébe, türelmesebb, elfogadóbb magával és másokkal. Aki ír, az kénytelen újra és újra átnézni, javítani, újra átnézni és újra javítani. Ha ezt megtanulja, tudni fogja, hogy 1. hibázni szabad, a hiba előre visz; 2. ahogy a szövegemre rá tudok nézni kívülállóként, mérlegelem mások véleményét, s úgy ezt a jellememmel kapcsolatban is megtehetem.

Te is értekezel arról, hogyan lehetne az irodalomtanításban változtatni, milyen átalakítás lenne fontos az irodalom megszerettetéséhez, az érdeklődés, figyelem fokozásához. Valahol ez az elméletben működő módszer a gyakorlatban nem tűnik lehetetlennek? A régóta egyféleképp tanító idősebb vagy akár fiatalabb tanárokat nem lehet egyik napról a másikra átnevelni. Mi lehet akkor a reális megoldás?

A tanárok egy része nyilván nem akar írni és íratni, mert őket sem így tanították, viszont sok tanár már magától is kísérletezget írástanítással, mert rájött, hogy úgy könnyebb a dolga. Először a tanárképzésen kell igazítani, de közben elindulhat a változás a többi szinten is. Nagy munka alkotáselvűvé alakítani a tananyagot, viszont nem kell egyszerre megcsinálni, lehet mindig így tervezni a következő órát. Azon múlik, hogy elhisszük-e, hogy írhatunk. Ma ez a jellemző reflex: hogy jövök én ahhoz, hogy verset írjak? Hát úgy, ahogy bárki firkálgathat vagy dúdolgathat is, vagy hogy lefuthat délután másfél kilométert a parkban, és senki nem kéri rajta számon a mért időt.

Írassunk verset a diákokkal, elemzés helyett serkentsük őket alkotásra – javasolja Horváth Viktor, aki verstankönyvet állított össze A vers ellenforradalma címmel. A hiánypótló munkáért máris több kortárs költő, irodalompedagógus rajong. A szerzővel beszélgettünk.

Horváth Viktor (Forrás: http://konyvkultura.kello.hu)

Eddig főképp prózaíróként ismerhetett az olvasóközönség. Török tükör című regényedért 2012-ben megkaptad az Európai Unió Irodalmi Díját. Most megjelent egy szinte tudományos munka, egy verstankönyved A vers ellenforradalma címmel. Honnan jött az ötlet? A tanításban szerzett tapasztalataid segítettek a munkában?

Igen, a tanításból. Ez aktiválta a diákkori sejtést: hiábavaló és keserves dolog olyasmivel foglalkozni, amit mi nem csinálhatunk. Tehát az ötlet: állítsuk vissza az alkotva tanítást, ahogy az a többi művészeti ágban is működik; egyáltalán, ahogy mindenben működik, amit emberek tanítanak egymásnak: drámaórán a tanuló játszik, zeneórán zenél, testnevelés órán tornászik, ha autóvezetést tanul, akkor vezet, táncórán táncol. Csak az irodalomoktatásban tiltódott le az írás. Itt csak elemeztetünk. Elolvastatjuk a gyerekkel a verset, majd megmondjuk, hogyan kell elemezni, aztán a gyerek elemez.

De hát a művek analízisére szükség van. Ez ad módszereket és érzékenységet az olvasáshoz és az irodalom értéséhez.

Igen, de ha kizárólag elemeztetünk, szintetizáló mozzanatok nélkül, akkor csak boncolunk – megöljük a művet, és megöljük az örömöt. Én egyből az újraszintetizálásra figyelnék, tehát az interpretációra – olyan értelemben, ahogy az interpretációt a zeneművészetben értik: újraélés, újrajátszás. Ez nálunk újraírás. Reprodukáljuk a szöveget, tehát magyarra fordítjuk, ha világirodalmi művel foglalkozunk, magyar szerző esetén pedig átiratot, imitációt, paródiát stb. írunk. Ekkor úgy végzünk elemzést, hogy észre sem vesszük, az átirat vagy fordítás szintetikusan hordozza magában az elemző mozzanatokat.

Ez így nem fog beleférni a tanévbe.

Nem fog. Kevesebb szerzőre és kevesebb műre lesz idő. Viszont a jelenlegi sok művet nem a diáknak tanítjuk, hanem a felejtésnek. Mikor gimnáziumban kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nem tudom a tananyagot; az egyetemen a vizsgákra mindig gyorsan felkészültem, aztán ment a levesbe minden, gyorsan jött, gyorsan ment. Ha majd a tanuló saját élménye köti az anyagot, akkor emlékezni fog, és akkor lesznek olvasási stratégiái, akkor beépül a életébe az irodalom.

Az elmúlt időszakban rengeteg kezdeményezés született annak érdekében, hogy bizonyítsák: a költészet trendi, a költészet friss, a költészet fogyasztható. Van itt minden: slam poetry, kreatív írás, íróiskola etc. Lackfi János nem egyszer nyilatkozta, hogy a versírás tanulható. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy így van. De a kreatív írás kifejezést ne használjuk, mert az írás kreatív. Nincs kreatív zene, kreatív szobrászat, sem kreatív építészet. Legyen inkább a neve írás vagy írásművelés vagy írásgyakorlat. Tehát tanulható, ugyanúgy tanulható, ahogy a matek. Nem mindenki egyformán tehetséges benne, de mindenki átmehet a vizsgáin, és mindenki számára lehet öröm a tanulás. Módszer kérdése.

Sokan az oktatásban látják a hibát, amiért az emberek később elzárkóznak a verstől, s főképp a kortárs verstől, hiszen sokszor nem értik, félreértik. Példa erre legutóbb Varró Dániel tankönyvekbe felvett verse, ami ellen több szülő, olvasó kikelt.

Az értetlenség oka lehet érzéketlenség, és ez az oktatás sara. Az oktatás ismer komor pátoszt és fenséges honfibút, de iróniát, örömöt és reflektivitást alig. Az összes korok műveinek jó része ugyan erről szól, de nem így válogatták a tananyagot – az anyagban szereplő művek konfrontációra és önpusztításra hajlamosítanak. És a metódus! Nemrégen újraolvastam A Buddenbrook házat; a regény végén a tizenötéves hőssel átélünk egy iskolai napot, én pedig rémülten láttam, hogy ez ugyanúgy nézett ki 1880-ban, mint a saját gyerekkoromban. Óra eleje; számonkérés: rettegés, maradék idő; új anyag: kilazulás, érdektelenség. Ez a 19. század végi generáció csinálta aztán a világháborúkat. És a tanóra még mindig hasonlóan néz ki. És érdekes, a nemzet még mindig harcol.

A normális irodalomoktatás figyelemre, önismeretre, reflektivitásra, gondosságra nevel. Aki ír, az könnyebben is olvas, műveltebb lesz, könnyebben képzeli bele magát mások helyzetébe, türelmesebb, elfogadóbb magával és másokkal. Aki ír, az kénytelen újra és újra átnézni, javítani, újra átnézni és újra javítani. Ha ezt megtanulja, tudni fogja, hogy 1. hibázni szabad, a hiba előre visz; 2. ahogy a szövegemre rá tudok nézni kívülállóként, mérlegelem mások véleményét, s úgy ezt a jellememmel kapcsolatban is megtehetem.

Te is értekezel arról, hogyan lehetne az irodalomtanításban változtatni, milyen átalakítás lenne fontos az irodalom megszerettetéséhez, az érdeklődés, figyelem fokozásához. Valahol ez az elméletben működő módszer a gyakorlatban nem tűnik lehetetlennek? A régóta egyféleképp tanító idősebb vagy akár fiatalabb tanárokat nem lehet egyik napról a másikra átnevelni. Mi lehet akkor a reális megoldás?

A tanárok egy része nyilván nem akar írni és íratni, mert őket sem így tanították, viszont sok tanár már magától is kísérletezget írástanítással, mert rájött, hogy úgy könnyebb a dolga. Először a tanárképzésen kell igazítani, de közben elindulhat a változás a többi szinten is. Nagy munka alkotáselvűvé alakítani a tananyagot, viszont nem kell egyszerre megcsinálni, lehet mindig így tervezni a következő órát. Azon múlik, hogy elhisszük-e, hogy írhatunk. Ma ez a jellemző reflex: hogy jövök én ahhoz, hogy verset írjak? Hát úgy, ahogy bárki firkálgathat vagy dúdolgathat is, vagy hogy lefuthat délután másfél kilométert a parkban, és senki nem kéri rajta számon a mért időt.