Egy orosz származású kijevi írónő múltja és ősei nyomába eredt, ráadásul németül, hogy kibogozza azokat az addig kibogozatlan szálakat, melyek az ő életére is hatással vannak. Keresetlenül és akaratlanul őszinte, és pont ettől igazán hiteles Katya Petrovszkaja Talán Eszter című könyve.

A könyv budapesti bemutatójáról a Goethe Intézetben korábban írtunk.

Történetek, egyéniségek villannak fel, egy rég letűnt világ árnyéka az utódokban. És mivel Petrovszkaja átlátja az összefüggéseket, azokat is, melyeket nehezen vagy egyáltalán nem lehet sem kimondani, sem leírni, ez átüt minden soron. Ha van is benne fikció, vagy ha minden sora így történt, nem is számít.

Nyelvezete és gondolkodásmódja kreatív, összeköti a felkutatott jelenséget a saját lelkével, a múltba vezető út folyamatával és a szavakkal, melyek ábrázolni hivatottak legalább részét az ábrázolhatatlan életnek, a huszadik században. Szerény archív képek egészítik ki az ősök jellemét az aktuális fejezetben.

"A némaság elleni küzdelmet, a felmenőimét folytattam azzal, hogy belebocsátkoztam a németbe, hiszen a német, a nyemeckij, a némák nyelve az oroszban. (…) A német volt a varázsvesszőm, amikor az enyéim keresésére indultam, akik évszázadokon keresztül süketnéma gyerekeket tanítottak beszélni, mintha éppen a néma németet kellene megtanulnom, hogy megszólalhassak, magam sem értettem a saját kívánságomat."

A könyv úgy olvasmányos, hogy közben nem ad le a színvonalból: nem elkápráztatni akar, hanem történetet mesél, nem lódít, de a tiszta valóságot fogalmazza úgy, hogy nem lehet mást tenni, mint tisztelettel beleborzongani. Nem szószátyár, mert minden szó és fogalom a helyén van. Megadja az erőt, hogy az olvasó ihletet kapjon a saját életének újragondolására, azoktól a gyökerektől, amelyekig még vissza lehet látni a századok ködében.

"Ha nem lett volna peresztrojka, nem lett volna a lengyelországi utazás, nem lett volna az a hanglemez, akkor soha nem nyílt volna ki előttünk nagyanyám kisgyerekkorának lepecsételt ablaka, én pedig soha nem értettem volna meg, hogy egy immár nem létező Varsóból származik a nagyanyám, és onnan származunk mi mindannyian, akár tetszik, akár nem, abból az immár örökre letűnt világból, amelyre útra készülődve, már éppen indulóban, épp a végső határon, kicsivel előtte visszaemlékezett nagyanyám."

Élettől vibrál a múltban kutakodó szöveg, identitássá válnak bizonyos szavak, és szabómagdai sűrű dráma villan fel minden egyes fejezetben, melyben sorra veszi a csilló véletlen szálaiból szőtt múltat. A történetekben fel-felbukkanó, hol idős, hol fiatal, hol gyermek szereplők a 20. század viszontagságai közben egy-egy szóval kapnak jól körülhatárolható, mégis tág egyéniséget, beléjük fér egy élet története, melyet az írónő sejt vagy tud. Nem céltalan kitérőkkel, hanem gondosan építi fel a szöveget Katya Petrovszkaja, az olvasót mindvégig a szöveghez láncolva, hogy olvasson tovább, mi is történt azon a bizonyos napon, a kijevi utcasarkon, amikor Talán Eszter dédanyja akhilleuszi sorsa felé tipegett.

"Hogy a fikusz nem létezett, mi viszont létezünk, azt jelenti, hogy mégiscsak létezett az a fikusz, vagy legalábbis muszáj úgy tudnunk, hogy létezett, mert ha nem létezett volna, nem létezhetnénk mi magunk sem, nem menekülhettünk volna meg, azt mondom: mi, és apámra gondolok közben, mert ha nem menekült volna meg apám, hogyan is emlékezhetett volna arra a fikuszra, amit előbb persze még gondosan elfelejtett."

Az a múlt, ami már nem létezik sem Varsóban, sem Kijevben, sem Berlinben, építette fel a könyvet egy idegen nyelven, hogy kellő távolságot vehessen az író, és fellélegezhessen: most már talán a jövőre is lehet gondolni. A valós, megtalált vagy megtalálhatatlan emberi szálakat és gyökereket Petrovszkaja gondos lelki munkával formálta gyógyító és jövőt adni tudó szöveggé.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Stenszky Cecília, Librarius.hu, 2015. április 1.