Meglepő debütálás. Hevesi Judit karcsú és kegyetlen első kötete, a Hálátlanok búcsúja nem útkereső munka, nem válogatás az eddigiekből, hanem alaposan és pontosan szerkesztett, koncepciózus alkotás, melyben minden egyes vers rögeszmésen ugyanazt a témát járja körül – más és más aspektusból. Egy töredékes családtörténet mellett a kollektív traumák, így például a holokauszt is szerepet kapnak, és folyton azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy el tudjuk-e felejteni azt, amit a zsigereinkben hordozunk.

Mikor kezdett el először foglalkoztatni az emlékezés témája? „Beteg ez a gyerek.” – zárul egyik versed. Már a gyerekkorodba nyúlik ez a homályos, szorongó érzés, vagy később értetted meg, ami ennyire fontossá vált?

Viszonylag későn, és mikor először rájöttem, hogy ez érdekel, eléggé megrémültem. Nem magamtól, hanem attól, hogy erről nem beszélhetek, illetve hogy sem nyelvem, sem eszközöm nincs ahhoz, hogy mondjak is valamit. Hogyan lehet huszonévesen a halálról, az emlékezésről és a felejtésről gondolkodni, egyáltalán ki veszi komolyan, hogy tényleg nem nagyon van más, ami érdekel. Látszott, persze, miként lehetne közelebb lépni, mi az a téma, ahol ez nem megkerülhető: a háború, de arról meg ugye, „tudjuk”, hogy a férfiaké. Aztán elolvastam György Péter Apám helyett című könyvét, és úgy éreztem, kicsit közelebb jutottam, ekkor mentem a Jad Vasembe. És úgy hiszem, azt értettem meg, hogy csak arról tudok írni, miért nem lehet minderről a kérdéseknél többet írnom.

A Jad Vasembe ösztöndíjjal mentél. Oda már kimondottan azért, hogy a témáddal foglalkozhass?

Egy kutatási ösztöndíj volt, 2013 nyarán, amit a Campus Hungary finanszírozott, a Jad Vasem pedig befogadó intézményként lehetővé tette, hogy a holokauszt női áldozatainak visszaemlékezéseivel foglalkozzam. Ez volt a célom, ezért mentem oda. Egy komplex döntés része volt ez – amiből azért is emelődik itt ki a holokauszt, mert ennek az útnak a hagyatéka valamiképpen talán kiérződik a versek mögül –, amit többnyire szubjektívnek neveznék, arról, hogyan, miből akarom felépíteni magam, az identitásom. Ha úgy tetszik, arról tehát, hogyan indulok. És aztán arról, mit jelent számomra a felejtés és hogyan akarok emlékezni vagy éppen hogyan nem.

„(Hevesi Juditot) Verseiben elsősorban azok a kérdések foglalkoztatják, hogyan lehet az egyéni emlékezeten keresztül megérteni és elbeszélni a kollektív traumákat, s egyáltalán lehetséges-e” – írja rólad Áfra János. Megszületett benned erre valamiféle válasz az alkotás közben?

Mindenkinek vannak traumái, egyeseknek a külső ítélő szerint durvábbak és súlyosabbak, mint másoknak. De teljes mértékben lényegtelen, mit gondol a külső szemlélő: csakis az számít, aki megéli, hogyan, miképpen éli meg, ami történik vagy történt vele. Úgy képzelem, ezzel érzelmi tartalma is lesz a traumáknak, és azokra az eseményekre, történésekre fogunk érzékenyebben reagálni, amik ebben az értelemben hasonlítanak a sajátunkhoz. Egy egyszerű példa: aki átélt már valamilyen erőszakot, az az erőszakos tettekre vélhetően más reakciókat fog adni, mint az, aki nem találkozott még vele.

Első kötetesnél meglepő ilyen erős koncepció, ilyen koncentrált, célra tartó szelektálás. Hogyan dolgoztál?

Úgy, hogy tényleg csak ez érdekelt, ha pedig véletlenül írtam is mást, azt nem tartottam meg. Nem mentettem másik mappába, nem tettem át másik füzetbe, kidobtam, hogy ezzel foglalkozhassak.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Karafiáth Orsolya, MagyarNarancs.hu, 2015. április 21.