(kiadvány: Holtverseny)

A kérdés részint az, hogy egy szerzői autonómiára törő tehetséges műfordító meg tud-e kellő mértékben szabadulni az idegen szövegvilágok emlékétől saját művének írása során, vagy jobbára továbbra is azokat a lábnyomokat követi, amelyek fordítóként — és persze az angol-amerikai irodalom értő olvasójaként — kijelölték eddigi, hivatásos interpretátori tevékenységének poétikai útvonalait. Az idézetek, allúziók jelentéstermelő funkciója, az utalásokon, motivikus visszhangokon nyugvó szövegépítkezés napjainkban már valóban természetesként kezelhető szövegtechnikája ugyan nehezen teszi elválaszthatóvá a „saját” és az „idegen” határait, ám a felhasznált nyersanyag beágyazódása, a kontextusokban ütköztetett érték- és esztétikai viszonyok új jelentésekké formálódó vibrálása azért mégis többé-kevésbé biztos fokmérője lehet a kisajátítás sikerének, vagyis a „másik”-on keresztül megképződő hang sajátlagosságának.

A Holtverseny nagyon erős szövegemlékeket idéz, mégpedig igencsak intenzíven. És nem tudom, a regény több-e, mint ezeknek a textuális utalásoknak a matematikai összege, sikerül-e az átsajátítás bonyolult poétikai játékát olyan új minőséggé formálnia, amelyben a felhasznált anyaggal szemben nyomban megteremtődnek a távolságtartás autonóm szemantikai mezőket mozgásba hozó mozzanatai.

A regény egy olyan következmények nélküli világot ábrázol, melynek kamasz szereplői a drogok, a szesz és a szex, valamint a hasonlóképpen csupán tudatmódosítóként felfogott versenysport izgalmait hajszolva a lelki sivárság és a fizikai terror egyre ijesztőbb regisztereit járják be. Az egyes szám első személyben, az egyik kamasz srác nyelvi és tudati fókuszából előtörő narráció nem tartalmaz erkölcsi reflexiókat, csupán az események személyes nézőpontú leírására szorítkozik, ám ezzel együtt — amint ezt a regényét példázatnak vagy figyelmeztetésnek szánó szerző el is árulja[1] —  a szöveg nyilvánvaló etikai instanciákat is közvetíteni szándékozik. Ez a nyers és trágár tárgyilagosságával, durva szenvtelenségével intenzív hatásokat elérni kívánó prózanyelv általánosságban a minimalizmus erős hatását jelzi, közelebbről pedig Totth Benedek első műfordítása, Nick McDonell Láncreakciója, ezen keresztül meg a McDonellt (is) finoman szólva erősen befolyásoló B. E. Ellis világa sejlik fel a Holtverseny soraiban.

A regény kezdete és zárlata, azt gondolom, tudatos Ellis-allúzió, afféle hommage az amerikai szerző felé, ami akár egyfajta interpretációs kódként hívhatja fel az olvasó figyelmét az ellisi szövegvilág masszív jelenlétére, egy lehetséges értelmezési bázisként kínálva fel annak prózapoétikai kánonná teoretizálódott tartományait.

A Nullánál is kevesebb híres kezdőmondata szerint „Az emberek félnek belekeveredni a Los Angeles-i autópályák forgalmába”, míg Totth Benedek regénye így indít: „Az új elkerülőn tépünk, mikor Kacsa hátrafordul és megkérdezi, hogy hol a faszban vagyunk, de persze mindenki kussol, mert fingjuk sincs […]” (9)

A mű egy későbbi szöveghelyen aztán ismét visszatér az Ellis-szöveg „belekeveredés”-metaforájához, önreflexív gesztussal utalva saját szereplői élethelyzetére, és az azt megalapozó amerikai elődszöveg poétikájára: „Ha észreveszed, hogy rossz helyen hajtottál le a sztrádáról, felesleges azon kattogni, hogyan tudsz visszakeveredni.”(197)

Ismét a Nullánál is kevesebb szinte közvetlen megidézése történik az út-metafora kapcsán abban a jelenetben, ahol egy betépett és részeg autózás során a narrátor közli, hogy „Fogalmam sincs, hol vagyunk, azt sem tudom, merre megyünk, de igazából nem is számít.” (114) Ellisnél ugyanez: „Hova megyünk? — kérdeztem. — Nem tudom — mondta. — Csak úgy megyünk. — De ez az út nem vezet sehová — mondtam neki. — Az nem számít. — Miért, mi számít? — kérdeztem kis szünet után. — Csak hogy rajta vagyunk, haver — mondta.”

A Holtverseny narrátorának utolsó mondata pedig a „Nem bírok megállni.” Ez a zárlat viszont az Amerika Psycho emblematikussá váló befejezését, a „this is not an exit”-et idézi, ami annyira az ellisi szövegvilág védjegyévé vált, hogy annak idején a szerzőről készült dokumentumfilm is ezt a címet kapta. Nem beszélve arról, hogy egy amerikai értelmező, aki Ellis írásait Ortega A tömegek lázadása című esszéje felől olvasta, az idézett állítást az ellisi kultúrpesszimizmus összefoglalásaként, radikálisan tömör kultúrakritikaként rögzítette a szerzővel foglalkozó irodalmi hagyományban, és eme erős konnotációján keresztül a Holtverseny záró mondata a  meglehetős tudatossággal háramoltatja magára ezt az olvasatot.

A személyes életút, illetőleg a tágabb, a társadalmi fejlődés értelmében vett út-képzet széttörése Ellisnél — és a Totth Benedek által szintén fordított, nagyszerű McCarthynál — valóban radikális kultúrametafora, ami egyúttal a nevelődési regény műfajának — McCarthynál a Vadnyugat szabadság-mítoszának — kérdőre vonását is végzi. Mindez a maga általánosságában természetesen érvényes állítás lehet a Holtversenyt illetően is, azonban azt gondolom, csupán némi megszorítással. Mert az igaz ugyan, hogy az „út” vagy az „utazás” toposza az európai kultúrában legalább Homérosz óta az egyik legerősebb identitásképző metaforák egyike, azonban az amerikai irodalomban Kerouac (és a beat-nemzedék) szövegei nyomán ezek az átlag (?) amerikai olvasó számára a szabadság, a megismerés, az önkiteljesedés lehetőségeinek olyan regisztereivel töltődtek fel, melyek a magyar értelmezői hagyománynak nem — illetőleg csak ezeken a közvetítőkön át — részei. Ellis vagy Cormac McCarthy művei így (Totth elsőként épp Az út című szöveget fordította McCarthytól) az amerikai irodalmi tradíció újraértelmezését is végzik (akár Conradig visszamenőleg e tekintetben), ám a hazai kulturális közegbe kerülve ez a metaforakritika talán kevésbé gazdag jelentéstartalmakat képes csupán hordozni. Tudásunk van róla, és nem (irodalmi vagy pláne történelmi) tapasztalatunk.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szabó Gábor, Műút.hu, 2015. május 10.

Megjelent a Műút 2015050-es számában