Horváth László Imre sokféle nőt igyekezett beledolgozni legújabb verseskötetébe, ahol egy rejtélyes hajó szállítja őket a szerzőtől az olvasókig. Benke Tímea írása.

Nem a kezdet, nem a vég, hanem az a köztes állapot érdekes Horváth László Imre új kötetében, mely a szerelmi viszonyok legnehezebben megjeleníthető része. Bár a szerző módszeresen tematizálja verseiben az elmúlást, melyet majdnem minden esetben pontosan eltalált pátosszal vagy távolságtartással tár az olvasó elé, versei visszatekintő jellegénél hangsúlyosabb és érdekesebb az, ahogyan az érzelmek megnyilvánulásait festi le. Mindezt múlt időben teszi, hiszen a kötet címe is azt sugallja, hogy már nincsenek nők a fedélzeten. Tehát nem az indulás vagy a vég pillanatai kapnak igazán hangsúlyt a szövegekben, hanem a közös idő, mely csak töredékesen marad fenn az ember emlékezetében. Ezt a töredezettséget visszhangozzák a versek, melyek inkább – Horváth László Imre szavaival élve – nem épkézláb mondatok.

„kívántál engem, de lehet, hogy az egész csak

biokémia, írod, mint ahogy valószínűleg

az én verseim csak indiszkréció, a szerelemről

 

épkézláb mondataink nem voltak.”

Erénye a kötetnek, hogy nem igyekszik rímekkel megkötni a szabadon áramló gondolatokat. A sokszor csak jelképes tördelés sem jelent a szövegnek igazi korlátot, inkább lélegzetvételnyi szünetet biztosít az olvasónak. A hajó, ami nőket szállított megvádolható azzal, hogy nem is költeményeket szállít, talán inkább prózaverseket, vagy olyan ügyes prózát, amely versnek álcázza magát.

„Negyedik emeleti panel, kicsit olyan, mint egy szputnyik,

ami lassan túlmelegszik a júniusi hőségben.

Együtt iszunk és nézzük a tévét.”

Erős gyomrot és idegzetet követelő szövegekkel is találkozhatunk, mint mondjuk a Kyrie Eleison, amely pontos patológiai leírást ad egy halott nőről. A szerző egyfajta modern Noéként menti át a múltból a nőket, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, hangulatokat. Hajóútja során, dicséretes módon, mellőzni igyekszik mindenféle szerelmi giccset, s bár a szövegek mély érzésekről tanúskodnak, nem fenyeget a veszély, hogy az olvasó a nagy szerelmi lendületben könnyekkel áztassa a papírt.

A szerző különböző mítoszokra is erőteljesen rájátszik. A kötetnyitó vers Júdás árulását állítja párhuzamba a szerelmi hűséggel, s egyúttal körvonalazza a megszólalás tétjét is. Harminc ezüst nélkül is el akarja árulni, meg akarja írni azokat a nőket, akiket hajójára ültetett. Más helyen a szerző szellemesen emeli be Daidalosz és Ikarosz történetét, mely az elrugaszkodás előtti pillanatokban az apának a fiához intézett utolsó mondatait idézi.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:Benke Tímea, Irodalmi Jelen Online, 2015. július 23.