Az alapvetően gyermekeknek szánt, mégis sok felnőtt olvasó érdeklődését felkeltő mese az idei Könyvfesztiválra jelent meg. A Rofusz Kinga rajzaival illusztrált, igényes megjelenésű kötet egyik érdekessége, hogy a mese témájából adódóan ezúttal a szerző japán eredetű második keresztneve (Kyoko) is felkerült a borítóra.

A különleges képességekkel megáldott juhászfiú és daruvá változó kedvesének története A daru halála című japán mese feldolgozása, amely nálunk Patrick Ness regényváltozata által lehet ismert (A daruasszony, Európa, 2014). Habár Szabó T. Anna jellegzetes magyar környezetbe helyezte át a történetet, a könyv mégis a számunkra misztikusnak tetsző keleti kultúrát idézi meg, már külső megjelenésében is. Rofusz Kinga képei nem csak kiegészítik, hanem szerves részét képezik a szövegnek, megteremtve egy jellegzetes távol-keleti légkört, és tovább gondolva néhány a szövegben elrejtett értelmezési lehetőséget. A keleties stílus meglepő módon a mese szövegében is végig érzékelhető, a magyar népmeséket felelevenítő tájelemek és szimbólumok jelenléte mellett is. Ha elvonatkoztatunk a szerző személyétől, ehhez a hangnemhez társíthatjuk a prózai formájú mese erős líraiságát. A sodró lendületű, szinte „lebegő” mondatokból építkező szöveg költői képekben is igen gazdag, nyelvezete ugyanakkor egyáltalán nem bonyolult, könnyen érthető és követhető, rendkívül olvasmányos.

A Senki madara kifejezésmódjában sok tekintetben eltér a hagyományos meséktől. A szövegben a dialógus, vagy egyáltalán a beszéd mint kommunikációs forma másodlagos szerepbe kerül olyan kifejezési formák mellett, mint a tánc, a dallam és az érintés. „Nem volt elég szava, hogy a kérdéseire válaszoljon. Régen, egészen kicsi korában, még azt hitte, hogy a dallam és az érintés elég, hiszen az édesanyja is csak így felelt az ő szólongatására: dúdolással, zümmögéssel, ringatással és cirógatással.” (5-7.) A két főhős kezdettől fogva rendhagyó módon kommunikál, a fiú dallamok segítségével veszi fel a kapcsolatot a külvilággal, míg a lány kezdetben tánccal, majd leginkább festményeivel tudja kifejezni magát. Kettejük kapcsolatában nincs is igazán szükség a beszédre, hiszen szavak nélkül is azonnal megértik egymást a zene és a tánc, később pedig érintések, ölelések által.

A szavak nélküli kommunikáció azért is hangsúlyos a mesében, mert a főszereplők kezdetben nem is érthetnék meg egymást, hiszen különböző nyelvet beszélnek, két különböző kultúrát képviselnek. Tátos, az árva juhászfiú, a magyar pusztán nevelkedik, személyében a jellegzetes magyar népi kultúra fejeződik ki, amelyet tovább erősítenek a környezetére jellemző népmesei tájelemek és tárgyi szimbólumok. A természettel kialakított különleges kapcsolatában saját kezűleg faragott furulyája és hűséges kis pulikutyája játszik meghatározó szerepet. A kissé földhözragadt fiú szöges ellentéte a vándormadarakkal daru képében a messzi Keletről érkező gyönyörű és titokzatos japán lány, Tori. Az ő viselkedése, ruházata és szokásai egyértelműen a japán kultúrához köthetőek, melynek egyik legfontosabb jelképe éppen a daru. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület és a béke szimbóluma, emellett pedig ez a fenséges madár, amely örök életre választ párt magának, a hűség jelképe is. Nem véletlen, hogy Tori éppen a hűséget is szimbolizáló daru képében érkezik meg szerelméhez, aki egy japán szokás szerint 1000 papírdarut hajtogat, hogy legnagyobb kívánsága végül teljesüljön.

Tátos kívánsága, nevezetesen hogy kedvesét örökre magához kösse, a kisregény egyik fontos mozzanata, de a mű egészét tekintve is elmondható, hogy a szöveget leginkább a vágyak, az érzelmek uralják. Kezdetben a leghangsúlyosabban jelenlévő érzelem a magány, melyet bizonyos értelemben önként választ a két főszereplő. Tátost, aki ért az állatok nyelvén, és képes a holt lelkekkel is kapcsolatba lépni, különcsége miatt kitaszítja a társadalom. Visszavonultan, egyedül él a pusztában, és csak a természettel alakít ki valamiféle kapcsolatot. „Emberrel alig beszélt, de mindig volt körülötte mozgás, élet.” (8.) Tori ellenben művészként éli meg a magányt, sőt igényli is azt, alkotás közben „senkivel” akar lenni. Ez az, ami Tátosból irigységet vált ki, hiszen egyrészt nehezen viseli, hogy a lánynak titkai lehetnek előtte, másrészt ő is el akarja sajátítani tudását. „Semmire nem vágyott jobban, mint utánozni, amit látott: ürességből hívni elő a teljességet.” (36.) A lány alkotásban kiélt szenvedélye az, ami annyira élővé teszi a képeit, melyekhez ugyan kizárólag fekete színt használ, minden alkalommal egy vörös jellel látja el őket, akárcsak Rofusz Kinga a könyv illusztrációit.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:  Ratkai Mária, Kulter.hu, 2015. augusztus 1.