Faltól falig könyvespolc, rajta indonéz maszkok, mintha a regényekből kandikálnának ki a szereplők. Egy csuporban pipák, kínai asztal. Hosszú ideig nem lakott lakás nehéz lehelete. És az író, aki sztoikus nyugalommal fogadja az október végén megjelenő új regényével – A vége – kapcsolatos kérdéseket.

– Tizenöt éve jelent meg az utolsó regénye, A nyugalom. Nem túl sok idő ez?

– Ezt nagyon könnyű misztifikálni, csak nem érdemes. Lassú vagyok, ennyi. A séta és A nyugalom között is nyolc év telt el. Meg aztán e tizenöt év alatt azért megjelent A Lázár apokrifek, A csöndet úgy, a Kemény Istvánnal közös Amiről lehet, bemutatták a Romlást, A nyugalomnak pedig lett három különböző színpadi adaptációja, plusz az Alföldi-film. Szóval a regényen kívül dolgoztam máson is.

– Az új regényt mikor kezdte írni?

– Először 2002-ben. Tehát látszólag tizenhárom évig írtam, de ez legfeljebb jól hangzó féligazság. A legnagyobb hányadát az utóbbi egy évben írtam meg Jáván. A lassúság igazából azt jelenti, hogy nehezen jutok el egy olyan állapotba, amikor érdemes írni. Amikor még az álmok is erről szólnak. Ezt az állapotot nem tudom stimulálni. Ami nem baj – mondom most, hogy végre befejeztem a könyvet. Tizenhárom évig baj volt.

– Se múzsa, se a valóság?

– Én a múzsát szívesebben nevezem szerelemnek. A túl nagy hullámokat vető valóság pedig aligha teszi gyorsabbá a munkát. Költőnek nagyobb hasznára válna ez az élet, legalábbis termékenyebb lenne, mint én. Hatszáz oldalt valahogy egyben kell tartani, és ha a napi élet történései, érzelmei olyan mértékben befolyásolják a szöveget, mint nálam, akkor tulajdonképpen nincs miért csodálkozzak a lassúságomon. Apám halála például olyan pillanat volt, amikor szinte a nulláról kellett kezdenem. Egy összeomlás mindenestül át tud íratni egy készülő regényt. És megtörténhetett volna az is, hogy A nyugalom után nem tudok regényt írni egyáltalán. Hogy azért kell hálásnak lennem, hogy azt egyáltalán megírhattam. Hát így most A végéért vagyok hálás. Valószínűleg tönkretett volna, ha nem tudom befejezni. Egy adott pillanatban nagyon nagy lett a tétje.

– Ez mit jelent?

– Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem. Nem azért kell én legyek Bovaryné, mert az nekem jó, hanem mert másképp nem működik a szöveg. Csak hát ez elég nagy teher. Ezektől az alakoktól valahogy el is kell szakadni.

– Az elmúlt egy évét Jáván töltötte.

– Igen. Egészen pontosan Jogjakartában. Ez ottani léptékkel mérve kisváros, alig másfél millióan lakják.

– És hogy került oda?

– A berlini ösztöndíjamból félre tudtam tenni valamennyi pénzt. Nagyjából annyit, amennyiből fűtési szezonban három hónapig élhettünk volna itthon. Ebből éltünk Jáván egy évig. Miután A nyugalom megjelent kínaiul, meghívtak Kínába. Három hónapot tölthettem ott. Ami azért már több mint turistáskodás. Akkor döntöttem el, hogy ha valaha megtehetem, legalább egy esztendőt a zsidó-keresztény kultúrkörön kívül akarok tölteni. Nemcsak azért, hogy megtapasztaljam, milyen egy más kultúrában élni, hanem hogy amennyire az egyáltalán lehetséges, rálássak arra, ami az enyém. A nyugati, fehér kultúrára. Mert onnan nézve, ugye, nemcsak Párizs, de még a Keleti-Kárpátok is Nyugat. Eredetileg egy buddhista országba akartam menni, de végül a világ legnagyobb muzulmán országában kötöttünk ki. Amit most nem bánok.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2015. okt. 10.

Az írás a Népszabadság 2015. 10. 10. számában jelent meg.