Danyi Zoltán A dögeltakarító című regénye azt bizonyítja, hogy a délszláv háború sokak számára még mindig nem ért véget. Az ember nem szökhet meg saját emlékei és saját teste elől, és nem érdemes elmenekülnie a könyv burjánzó mondatai elől sem. Pethő Anita írása.

Mégis, meddig tart egy háború? – kérdezhetnénk döbbenten Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényét olvasva, miközben a főhőst inkább az érdekli, mikor kezdődött, melyik volt az első konfliktus a Balkán folyton véráztatta  vidékén („messzebbről, jóval messzebbről kellene kezdeni az egészet [...] a török vagy a tatár megszállásnál”), amiből aztán a többi következett. 

Egy súlyosan traumatizált figura mászkál Berlin utcáin, ücsörög a budapesti dugóba szorult autóban, vagy éppenséggel fekszik a spliti tengerpart egyik szikláján, és őrlődik az emlékei közt. Thomas Bernhard magányos, monomániás monologizálóinak közeli rokona, gondolatai túlcsorduló, túlfogalmazott mondatokban örvénylenek, miközben a történet csupán néhány motívummal dolgozik. A dögeltakarító a minimalista próza kedvelőinek kétségkívül erőt próbáló olvasmány, már a nyelvezete miatt is. A koncentrációt tompító monotonitás mellé Danyi még azt a cselt is beveti (elsősorban A furgon című részben), hogy a végtelenített mondatokban az idősíkok közötti ugrásokat csupán gondolatjelek jelzik, így aztán a főhőshöz hasonlóan az esetleg el-elbambuló olvasó fejében is összekuszálódik múlt és jelen.

Kicsoda-micsoda ez a figura? És tulajdonképpen mi a baja? Gondolatörvényeinek legmélyét keresve ezt találhatjuk: „de vajon megfordult-e bárki fejében, legalább egyszer ebben a rohadék életben, hogy a szerbek és horvátok, miközben egymást gyakták, egyúttal az ő életét is alaposan elkúrták, noha tulajdonképpen nem sok köze volt az egészhez, legfeljebb csak annyi, hogy a sors különös játéka folytán jugoszlávnak született, jobban mondva úgynevezett »jugoszláviai magyarnak«, amihez viszont megint csak nem sok köze volt, mivel ez meg egy másik, egy korábbi háború következtében alakulhatott így.” Belső konfliktusai is részben ebből adódhatnak, nem akarja, hogy köze legyen a történtekhez, ám a teste mégis folyamatosan figyelmezteti rá.

Ugyanis ha van valami újszerű és egyedi abban, ahogyan Danyi Zoltán megkísérli ábrázolni a háborút megjárt testileg-lelkileg megnyomorított férfit – amelynek típusával legalább olyan gyakran találkozhatunk regényekben, filmekben, mint a civil lakosság, elsősorban a nők háborús szenvedéseivel –, az a test hétköznapi, akaratlan működésének középpontba helyezése. Már a nyitó, Amerika című fejezetben néhány oldal után sejtjük, miféle mentális állapotban lehet az a férfi, akinek belső őrlődését a függő beszéd közvetíti. A tönkrement bélműködés, annak részletezése az egyik központi elem: „Berlinben aztán telefingotta az utcákat […] a berlini buszok halkan zúgnak ugyan, de valamennyire mégis elfedik a hangokat, úgyhogy kezdetben kivárta, hogy melléérjen egy autóbusz, és csak akkor engedett ki egyet-kettőt […]”. Eszünkbe juthat erről, hogy a közvélekedés szerint az elmebetegnek meglehetősen bizarr a viszonya saját testnedveihez, kipárolgásához, emésztéséhez.  Danyi azonban emeli a tétet.

Van ugyanis két fontos, a délszláv háborúban átélt jelenet, amely újra és újra visszatér a szövegben.  Az egyik, hogy a főszereplő a szerb hadsereg tagjaként részt vett az ellenséges tanyák „megtisztítása”  közben egy horvát nő csoportos megerőszakolásában. A másik, amikor tanúja volt, ahogyan parancsnoka, Grb herén, pontosabban alulról lő le egy horvát férfit, aki „megfordul, hegyesen kidülleszti a seggét, és fingik egy nagyot a katonák felé”.  Első esetben a tudati szinten elutasított tett, az önmegvetés, mentségkeresés („de ha egy pillanatra legalább egy kicsit jó is volt neki, akkor ez enyhítő körülmény lehetne”), vezeklési vágy áll szemben az akaratlan merevedéssel, és okoz feloldhatatlan feszültséget. A másik emlék következménye ennél is gyakoribb és kínzóbb testi tapasztalat: a főszereplő ugyanis vizelés közben volt tanúja az említett jelenetnek, így azóta minden alkalommal csak kínlódva képes elvégezni ezt a fiziológiai rutinműveletet.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Irodalmijelen.hu, 2015. okt. 24.